22. rész

Hát először is bocsi, hogy ilyen sokára hoztam ezt a részt, de az elmúlt pár hét nagyon hosszúra sikerült, kb semmire nem volt időm:/ Másodszor pedig utolsó rész, szóval remélem tetszik mindenkinek:) meg szeretném köszönni mindenkinek, aki olvasta a blogom és megszeretnék köszönni minden kommentet, amit kaptam:') már többen is mondták, hogy folytassam tovább és legyen egy "2. éved", de amikor elkezdtem, már akkor tudtam, hogy ennyi lesz. De úgy gondoltam, hogy ha megint eszembe jut valami történet, akkor folytatom:) ez még egyáltalán nem biztos, mert pillanatnyilag nincs túl sok ötletem:) viszont annyit mondhatok, hogy ha minden jól megy lesz majd egy ilyen fanfiction szerűség, amit viszont csak akkor teszek fel, ha kész lesz és le is lesz fordítva angolra:) szóval akkor jó olvasást és köszi:'')) xx

Csipogást hallottam, először halkan, majd egyre hangosabban. Résnyire nyitottam a szemem és körülnéztem. Egy kórházi szobában feküdtem, ahol minden fehér volt. A falak, az ágynemű, a padló és még a bútorok is. Azért volt pár dolog, ami színesebbé tette a szobát. A virágcsokrok az ablak mellett, a lufi, ami a székre volt kötve, és a csokik és egyéb édességek, amik a kis szekrénykén voltak. Az ágyam mellett egy gép állt, amiből a halk csipogás jött. A kezemből csövek lógtak ki.

Gondolkodni kezdtem, majd szépen lassan eszembe jutottak a tegnap este történése. A szoba folyosó felé eső fala üvegből volt, amin egy szalagfüggöny takarta el a szobát a kíváncsi szemek elől. Láttam a kint nyüzsgő embereket és láttam Bradet az ajtónak dőlve. Még itt is vigyázott rám… Brad… Brad itt van. Nem esett baja tegnap este.

Megkönnyebbültem, de ugyan ebben a pillanatban rettenetesen rosszul is éreztem magam, mert tudtam, hogy vagy Emma vagy Niall meghalt…

Fel akartam ülni, hogy kimenjek és megkérdezzem Bradtől, hogy tud-e már valamit Niallről és Emmáról, de amint megmozdult újra érezni kezdtem a fájdalmat a hasamban. Visszadőltem az ágyba és már megköszörültem a torkom, hogy kiáltsak egyet Bradnek, amikor az ajtó halk kattanással kinyílt. Louis jelent meg az ajtóban, egy virágcsokrot, egy bonbont és pár levelet egyensúlyozva a kezében. Nem is vette észre, hogy ébren vagyok. A virágot a többi mellé rakta, majd elindult a szekrény felé, hogy lerakja a többi ajándékot is, de megtorpant és rám nézett.

-          Felébredtél? – erőltetett egy mosolyt az arcára.

-          Igen – még én is hallottam, hogy a hangom milyen furcsán, betegen cseng.

-          Na és hogy vagy? – ült le az ágyam szélére.

-          Hát kb. mindenem fáj…

-          Sajnálom ezt az egészet – mondta egy szomorúan pillantás kíséretében. Rájöttem miért néz ilyen szomorúan. Niall halt meg… ő is szomorú... Niall miatt… Könnyek csorogtak végig az arcomon és egy szót sem tudtam kinyögni.

-          Héé, ne sírj minden rendben lesz! Nyugodj meg, jó? – mondta és megsimogatta a kézfejemet. Csak ekkor vettem észre, hogy a kisujjam sínben van.

-          Az én hibám… az én hibám, hogy meghalt… - mondtam, miközben a gép csipogása kezdett egyre gyorsulni.

-          Nem! Dehogy is Kait… Nem a te hibád!

-          De… és ne hívj Kaitnek, ő szokott mindig így hívni – könnyeim csak folytak le az arcomon és nem tudtam abbahagyni a sírást.

Elvesztettem Niallt és még meg sem tudtam neki, mondani, hogy mennyire szeretem. Már nem láttam értelmét tovább élni. Azt sem bántam volna, ha most rögtön meghalok. Olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Elvesztettem… Ő volt az egyetlen ember, akit valaha is így szerettem és elvesztettem…

-          Nem Niall szokott így hívni? – kérdezte Lou értetlenül nézve rám.

-          De és pont ez a baj. Meghalt miattam és már soha többé nem hívhat így…

-          Mi? Te miről beszélsz? Niall él, teljesen jól van. Akkor ért oda, amikor már égett a ház, már a tűzoltók is kint voltak.

Mintha Niall megérezte volna, hogy róla van szó, halkan benyitott a szobába:

-          Lou mit csinálsz itt ennyi… - kezdett bele a mondandójába, mikor észrevette, hogy ébren vagyok. – Kait – mondta elmosolyodva, de még mindig ott csillogott a szomorúság a szemében.

Letöröltem a könnyeket az arcomról, de hiába, mert új könnycseppek törtek utat maguknak. Ezek a könnycseppek már a megkönnyebbülés miatt folytak végig az arcomon.

-          Jól vagy…? – mondtam. Közelebb lépett hozzám és leült az ágyam szélére.

-          Persze, hogy jól vagyok – mosolygott.

Már nem érdekelt a fájdalom. Jobb kezemmel elkaptam a vállát és közelebb húztam hozzá magam. Számat a szájához nyomtam és hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. Egyik kezével megtartotta a hátamat, másikkal pedig az arcomat simogatta.

-          Nem akarlak elveszíteni – suttogtam megszakítva a csókunkat, majd újra megcsókoltam.

-          Sajnálom – mondta két csók között. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csak álmodom, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy könnycsepp csorog végig az arcán.

Még közelebb húztam magamhoz, hogy érezzem a szívdobogását. Pillangók repkedtek a hasamban és beleborzongtam érintésébe. Annyira hiányzott. Hiányzott minden perc, amit vele töltöttem.

-          Ne már srácok… Még itt vagyok – mondta Lou.

-          Fogd be Lou – mondta Niall és újra megcsókolt. Újra biztonságban éreztem magam mellette. Tudtam, hogy most, hogy Niall itt van, már nem eshet semmi bajom.

-          Na jó… - kelt fel Lou és az ajtó felé indult.

-          Várjunk egy pillanatot… - mondtam és szemeimből újra könnyek kezdtek csorogni. Visszadőltem az ágyra és kezemet fájó hasamra tettem. Lou visszafordult és Niall értetlenül nézett rám.

-          Fáj valamid? – kérdezték szinte egyszerre a fiúk.

-          Emma volt az, igaz? – kérdeztem. – Az én hibám… - csuklott el a hangom.

-          Kait, dehogy is. Nem a te hibád. Nem tehetsz arról, ami Emmával történt – ölelt át.

-          De igen! És… én ezt nem hiszem el… - zokogtam.

-          Emma rendbe fog jönni! – nézett Niall mélyen a szemembe.

-          Tessék? - mondtam meglepetten.

-          Csak kisebb agyrázkódása van. Holnap haza is engedik. Az előbb voltam nála, azt mondta jól van.

-          De… Emma… Nem halt meg?

-          Nem. Dehogy is…– ült vissza mellém Lou.

-          Emma jól van? – kérdeztem.

-          Igen. Nyugodj meg!

-          Szólok a dokinak, hogy felébredtél – pattant fel Lou az ágyam széléről.

-          Niall? Valaki meghalt igaz?

-          Most nem kell ezzel foglalkoznod, kicsim. Pihenj egyet! Hmm… mennyi csokid van, együnk meg egyet – próbálta terelni a témát.

-          Niller… Ki volt az? – kérdeztem.

-          Ne idegeskedj ilyenek miatt… - próbált nyugtatgatni.

-          Tudni szeretném!

-          Rendben. Hát még nem tudnak sokat. De beszéltem egy-két emberrel és látták Mattyt este arra felé járni. Szóval feltehetően ő volt az.

Matty neve meg sem fordult eddig a fejemben. Csak bámultam ki az ablakon. Nem tudtam mit is érzek ebben a pillanatban. Valahogyan az után a sok minden után, amit velem csinált nem tudtam sajnálni. Viszont a családját annál inkább. Talán a legjobban az fejezné ki, hogy mit érzetem ebben a pillanatban, hogyha azt mondanám, hogy sokkolva voltam.

-          Niall…

-          Igen? – nézett rám aggódva, majd szájába harapott. Mindig ezt csinálta, ha féltett.

-          Én beszéltem vele utolját…

-          Tessék?

-          Én beszéltem vele utoljára. Nálam volt és…

-          Bántott? – kérdezte. És láttam, hogy állkapcsa megfeszül.

-          Nem… Csak.. Erről inkább beszéljünk később… Szeretlek, de… szeretném tudni, hogy mit csináltatok Kellyvel.

-          Hidd el, hogy semmit. Lesmárolt, én meg eltoltam magamtól, mert téged szeretlek. Csakis téged. Senki mást – fogta két keze közé az arcomat és egy csókot lehelt a számra.

-          Elhiszem és sajnálom, hogy nem hittem neked.

Az ajtón túlról ideges hangokat hallottam, majd Brad mély hangját. A szobaajtó gyorsan nyitódott és ugyan ilyen sebességben csukódott is. Niall felkapta a fejét, én pedig az ajtó felé néztem.

-          Ben?! – kezdtem el nevetni, ahogy megláttam a bátyám vizes hajtincsit.

-          Kaitlyn – futott az ágyhoz és magához ölelt. – Itt mindig esik az eső? – fintorgott egyet. - Te jó ég, mit csináltál már megint te hülye?

-          Kait… - mondta Niall.

-          Hmm? Jaa, igen, ő Niall, a barátom és ő pedig a bátyám, Ben.

-          Helló – mondták egyszerre, kezet nyújtva egymásnak.

-          Lehet, hogy le vagyok maradva, de öhmm… tegnap előtt mikor beszéltünk még szakítottatok és nagyon szomorú voltál.

-          Azóta már sok minden történt – nevettem. –Apu is itt van?

-          Hamarosan érkezik – mosolygott.

Egy ápolónő és egy orvos sétált be a szobába, aki hosszú vizsgálgatás után felsorolta, hogy pontosan mi minden bajom is van. Elsősorban füstmérgezésem, egy törött ujjam, kificamodott bokám, elég sok égési sérülésem és mivel a fejemet is elég szépen beütöttem, egy kisebb agyrázkódással is számolnom kell. Miután kimentek Niall jött be egy újabb csokor virággal és elmeséltem neki az egész történtet, hogy Emma elment otthonról, hogy Matty hogy közeledett felém, hogy hogyan jöttem rá, hogy ennyire még senkit nem szerettem, mint Niallt és azt is, hogy visszafutottam a nyakláncért. Ekkor jutott eszembe a nyaklánc, amit rövid keresgélés után a korházi éjjeliszekrény fiókjában meg is találtunk. Niall vagy 30x elmondta, hogy szeret és én pedig vagy 100x megcsókoltam. Aztán mellém feküdt és én a mellkasára hajtottam a fejem. Újra hallhattam szíve halk dobbanásait, ami miatt egyszerre kezdtem mosolyogni és sírni. Ennél a hangnál talán csak az a hang volt szebb, amikor száját kinyitotta és halkan dúdolni kezdett egy dalt, amit nekem írt. Csak nekem. Annyira hiányzott már. Soha többé nem akartam elengedni a kezét. Tegnap majdnem meghaltam és most már tudtam, hogy nincs nála fontosabb dolog a világon.

-          Amúgy kitől kaptam azt a sok mindent? – érdeklődtem.

-          Hát azt tőlem – mosolygott büszkén és egy nagy csokor vörös rózsára mutatott. – A többit pedig rajongóktól, meg barátoktól.

-          Rajongóktól?

-          Igen. Lent vannak egy csomóan.

Mosolygás fogott el, a tudattól, hogy ennyien gondolnak rám. Kopogtak az ajtón, majd valaki lassan bedugta a fejét.

-          Apu! – mondtam boldogan.

-          Szia, kicsim – mosolygott. – Hogy vagy?

-          Nem túl jól, de azért már jobban, mint tegnap este. Ő itt Niall – mosolyogtam.

-          Már találkoztunk kint. Mindent elő készítettünk otthon. Amint megengedik az orvosok, hogy utazz, jöhetsz haza. Már mindenki nagyon vár és…

-          Apu! – vágtam közbe. – Én itt maradok…

-          Tessék? – ráncolta össze a homlokát.

-          Itt maradok. Legalábbis, amíg Niall itt van… - néztem Niallre, aki időközben már felült az ágyon.

-          Erről hallani sem akarok!

-          Kait… Nem maradhatsz – mondta Niall – ez hülyeség…

-          Most ne fordulj már te is ellenem! Egy hete majdnem megőrültél, hogy nem maradok itt!

-          Ne idegeskedj! Az most nem tesz túl jól – próbált Niall csitítani. Ben jelent meg az ajtóban.

-          Nem érdekel. Nem kényszeríthettek, hogy elmenjek! – kiáltottam.

-          Ennyire szereted ezt a fiút? - kérdezte apa idegesen.

-          Szerintem ennyire szereti. Már szinte felnőtt, nem dönthetsz helyette mindig. Tudod milyen peches a csaj – mondta nevetve Ben. – Még soha nem szerették viszont ennyire és ő sem szeretett még senkit ennyire.

-          Feláldoznám érte mindenem. Ha kell, abbahagyom a színészkedést – mondta mélyen apu szemébe nézve. Tudta mit jelent nekem ez az egész.

-          Kait, nem engedem, hogy miattam cseszd el az egész életed! Vissza kell menned Californiába. Megpróbáljuk a távkapcsolatot, vagy nem tudom – mondta Niall egyre idegesebben.

-          Maradok és kész!

-          Apu, szerintem is maradhat. Itt van Brad, vigyáz rá, és ha jól tudom Emma is maradni akar.

-          Micsoda? – néztem a bátyámra megdöbbenve.

-          Ugyan olyanok vagytok – nevetett Ben. – Ő is valami pasi miatt marad.

-          És mit szólnál ahhoz, ha itt is laknál és ott is, ha honvágyad támad haza jössz és maradsz pár hétig. De azt hiszem, maradhatsz, de csak ha megígéred, hogy vigyázol magadra! Jobban, mint eddig… És te – nézett apu Niallre – vigyázol rá és ha valami hülyeséget akar csinálni megállítod! És rendesen bánsz vele!

Niall hevesen bólogatni kezdett, majd boldogságtól csillogó szemekkel rám nézett.

-          Gyere apu, igyunk egy kávét – mondta Ben és az ajtóban még visszafordult és rám kacsintott, én pedig egy hangtalan köszönömöt suttogtam neki.

Niall mellém ült és homlokát az én homlokomnak támasztotta. Nem bírta abbahagyni a mosolygást.

-          Nagyon szeretlek!

-          Én is téged Niall – mondtam. Éreztem lehelettét a számon és egyre gyorsuló szívdobbanásait a kezem alatt.

Kezei közé fogta arcomat és hosszan megcsókolt. Tudtam, hogy boldog és más már nem számított.

The End...?