21. rész

Nem éreztem semmit, csak tompa hangokat hallottam. Emberek kiabáltak körülöttem, valaki a nevemet kiáltotta. Hallottam, hogy valaki nem messze tőlem zokog.  Fényképezőgépek kattogtak. Valaki sikított. Újra a zokogást hallottam. Valaki halkan imádkozott nem messze tőlem. Egy autó fékei csikorogtak, majd valaki kipattant belőle és bevágta az ajtaját. Cipők csoszogtak. Újra sikítások és kiáltások. Mentő-, rendőr- és tűzoltóautók szirénáztak. Hallottam, ahogy két ember arról beszél, hogy az emeleten mindent átvizsgáltak és már nem biztonságos felmenni. Valaki egy pocsolyába lépett és valaki közvetlenül mellettem halkan káromkodik.

A következő dolog, amire figyelmes lettem a fájdalom volt. A bal kezem és a bal lábam lüktetett. Nem olyan volt, mint mikor megégeted az ujjad, annál sokkal rosszabb. De ez semmi sem volt ahhoz képest, mint amit a hasamon éreztem. Hihetetlenül fájt. Szúrt, égetett, lüktetett. Mindenféle fájdalmat, amit valaha érzetem, most egyszerre éreztem a hasamban. A szemem szúrt, annyira, hogy nem tudtam kinyitni. A torkom kiszáradt és kapart a füst miatt. A fejem úgy fájt, mintha szét akarna szakadni és ez a fájdalom minden hangra, amit meghallottam egyre erősebb lett. A mellkasom szorított, mintha valaki rárakott volna valamit, nehezen vettem a levegőt. Hányingerem volt és azt kívántam, hogy haljak meg, vagy ájuljak el újra, csak ne kelljen ezeket a fájdalmakat éreznem. Fáztam, annyira, hogy apró remegések futottak végig a testemen. Bár volt alattam valami, mégis éreztem a hideg földet a hátam alatt.

-          El kell vinnünk a kórházba! – mondta valaki, aki fölém hajolt.

-          Előbb stabilizálnunk kell az állapotát! Még nincs elég jól ahhoz, hogy szállítsuk.

Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szememet. A nap első sugarai megvilágították az udvart, de a felszálló füst miatt, minden komorabbnak látszott. Egy nő és egy férfi térdelt mellettem fehér ruhában. A kezemből csövek lógtak ki és a számon egy oxigén maszk volt. A lábam mellett egy doboz volt, amiből fehér kötszerek lógtak ki. Forgott velem az egész világ. A kezemre pillantottam, az alkaromon egy hosszú égés húzódott és a kisujjam a kétszeresére dagadt, eddig észre sem vettem, hogy fáj, de ahogy mozgatni próbáltam olyan erősen nyilallt bele a fájdalom, hogy ordítani akartam. Csak pár perc elteltével vettem a bátorságot, hogy a hasamra nézzek. A pólóm is megégett és füstös volt, de ami a legfurcsább volt, hogy a pólóm szét volt vágva a seb felett. A ruha egy részét nem lehetett levenni a sebről, mert bele égett. Már nem csak a fájdalomtól, de az ijedtségtől is sikítani akartam. Ajkaimba haraptam, hogy nehogy kiszaladjon a sikítás a számon. A lábamra pillantottam, amin ugyanúgy egy seb húzódott és kisebb horzsolások, vágások voltak rajta. Megmozgattam a lábam, de hamar rájöttem, hogy ez nem volt egy túl jó ötlet, mert a jobb bokám is sajogni kezdett. Felszisszentem a fájdalom miatt, ami egyre elviselhetetlenebb volt.

-          Minden rendben lesz – fordult felém a nő és kezét a vállamra tette. – Mindjárt bevisszük a kórházba, ne aggódjon!

Még, hogy ne aggódjak? Valószínűleg meg fogok halni, ami annyit jelent, hogy nem látom többé és nem mondhatom el neki, hogy még mindig szeretem. Az oxigénmaszk miatt nem tudtam beszélni.

            A nő a kezemhez nyúlt, majd a gézek és kötszerek között kezdet kutatni. Amikor megtalálta a megfelelő darabot a sebre nézett, majd le akarta venni a kezemről a nyakláncomat, amit pár órával ezelőtt szorosan a kezemre tekertem. Megráztam a fejem és elrántottam a kezem. Ez az egyetlen dolog, amit nem vehetnek el tőlem. Szűkségem van rá. A nézésemből megértette, hogy mit akarok. Bólintott és folytatta a dolgát, úgy, hogy a nyaklánc a kezemen maradt. A férfi a vérnyomásomat mérte, majd a szívemet hallgatta. A ház felé néztem és láttam, hogy pár ablak be volt törve, a világos falakat a korom és a tűz feketére festette. Tűzoltók rohantak ki az ajtón és egy sárga szalaggal volt körbe véve az egész terület. Az emberek telefonjaikat és fényképezőiket felém és a ház felé irányították. Egy riporter egy kamerába beszélt. Egy lány arca könnyekben úszott, egy másik pedig egy férfi vállára dőlt és közben suttogott neki valamit. A rendőrök fel-alá sétáltak a területen. Az embereket nyugtatgattak és kérdéseket tettek fel nekik. A nő a lábam felé nyúlt és azon is elkezdte igazgatni a kötszert.

Jobbra néztem, amikor megláttam a legeslegrosszabb dolgot, amit életemben láttam. Egy pillanatra csak néztem felé, mire megtudtam, hogy mit is bámulok. Még az ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amit akkor átéltem. Féltem, szomorú voltam és összezavarodtam. Egy hordágy volt. Valaki feküdt rajta és egy fekete anyaggal volt letakarva. Elég sok filmet láttam, már, hogy tudjam mi történt. Szívem vadul kalapálni kezdett és könnyek csorogtak le az arcomon. Egy gyors mozdulattal letéptem magamról az oxigén maszkot. Az ápolónő lefogta a karomat és nyugtatgatni kezdett.

-          Ő ki? – kérdeztem sírva. A hangom egy oktávval magasabbra ugrott és kapkodni kezdtem a levegőt. – Ki ő? Valaki meghalt! KI Ő?!

-          Nem tudom. Kérem, nyugodjon meg!

-          Valaki meghalt. Nem nyugodhatok meg! Csináljon valamit! Nem akarok élni… Ki van ott? Kérdezzen meg valaki! Tudnom kell! – ordítottam zokogva.

-          Mindenki végzi a munkáját, nekem is azt kell tennem. Nem mehetek el!

A férfi a kezembe bökött egy tűt, amiben valószínűleg nyugtató lehetett, mert hamarosan kezdtem érezni a hatását. Egy rendőr és egy tűzoltó nem messze tőlünk a halottról kezdtek beszélgetni:

-          Tudjuk, hogy ki volt ő? – kérdezte a rendőr.

-          Nem… Megégett az egész teste…

Szememet összeszorítottam és a könnyeim lefolytak az arcomon. Vajon ki lehetett? Nem akartam gondolni a lehetőségekre, de agyam egyfolytában e körül a gondolat körül forgott. Brad… valószínűleg akkor sétált körbe a ház körül, de már visszaérhetett. Emma… azt mondta, hogy visszajön a telefonjáért. Niall… azt beszéltük beugrik a pulcsijáért. Akármelyikük is feküdt a hordágyon, most azt kívántam, hogy bárcsak én lennék ott. Nem akartam azzal a tudattal élni, hogy miattam halt meg valaki. Ekkor egy másik dolog is eszembe jutott… hogy gyulladt fel a ház, amíg aludtam? De ez a kérdés eltörpült amellett, hogy valaki meghalt. Valaki, akit szerettem…

-          Csak álmodok… ez csak egy rossz álom… Otthon vagyok Californiába és ez az egész meg sem történt velem… - suttogtam magam elé összeszorított szemekkel, miközben a nő újra a számra erősítette az oxigénmaszkot, de tudtam, hogy akármennyire is összpontosítok, akármennyire is könyörgök, nem fog változni a helyzet.

Pár perc múlva csak sötétséget láttam magam körül, azt nem tudtam, hogy miért. Elájultam? Elaludtam? Meghaltam? Nem tudtam mi történt… Csak egy dolgot tudtam, ha Niallre gondoltam nem fájt annyira ez az egész… Így azt tettem, amit tudtam… elképzeltem, hogy a karjaiban fekszem…