21. rész

Nem éreztem semmit, csak tompa hangokat hallottam. Emberek kiabáltak körülöttem, valaki a nevemet kiáltotta. Hallottam, hogy valaki nem messze tőlem zokog.  Fényképezőgépek kattogtak. Valaki sikított. Újra a zokogást hallottam. Valaki halkan imádkozott nem messze tőlem. Egy autó fékei csikorogtak, majd valaki kipattant belőle és bevágta az ajtaját. Cipők csoszogtak. Újra sikítások és kiáltások. Mentő-, rendőr- és tűzoltóautók szirénáztak. Hallottam, ahogy két ember arról beszél, hogy az emeleten mindent átvizsgáltak és már nem biztonságos felmenni. Valaki egy pocsolyába lépett és valaki közvetlenül mellettem halkan káromkodik.

A következő dolog, amire figyelmes lettem a fájdalom volt. A bal kezem és a bal lábam lüktetett. Nem olyan volt, mint mikor megégeted az ujjad, annál sokkal rosszabb. De ez semmi sem volt ahhoz képest, mint amit a hasamon éreztem. Hihetetlenül fájt. Szúrt, égetett, lüktetett. Mindenféle fájdalmat, amit valaha érzetem, most egyszerre éreztem a hasamban. A szemem szúrt, annyira, hogy nem tudtam kinyitni. A torkom kiszáradt és kapart a füst miatt. A fejem úgy fájt, mintha szét akarna szakadni és ez a fájdalom minden hangra, amit meghallottam egyre erősebb lett. A mellkasom szorított, mintha valaki rárakott volna valamit, nehezen vettem a levegőt. Hányingerem volt és azt kívántam, hogy haljak meg, vagy ájuljak el újra, csak ne kelljen ezeket a fájdalmakat éreznem. Fáztam, annyira, hogy apró remegések futottak végig a testemen. Bár volt alattam valami, mégis éreztem a hideg földet a hátam alatt.

-          El kell vinnünk a kórházba! – mondta valaki, aki fölém hajolt.

-          Előbb stabilizálnunk kell az állapotát! Még nincs elég jól ahhoz, hogy szállítsuk.

Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szememet. A nap első sugarai megvilágították az udvart, de a felszálló füst miatt, minden komorabbnak látszott. Egy nő és egy férfi térdelt mellettem fehér ruhában. A kezemből csövek lógtak ki és a számon egy oxigén maszk volt. A lábam mellett egy doboz volt, amiből fehér kötszerek lógtak ki. Forgott velem az egész világ. A kezemre pillantottam, az alkaromon egy hosszú égés húzódott és a kisujjam a kétszeresére dagadt, eddig észre sem vettem, hogy fáj, de ahogy mozgatni próbáltam olyan erősen nyilallt bele a fájdalom, hogy ordítani akartam. Csak pár perc elteltével vettem a bátorságot, hogy a hasamra nézzek. A pólóm is megégett és füstös volt, de ami a legfurcsább volt, hogy a pólóm szét volt vágva a seb felett. A ruha egy részét nem lehetett levenni a sebről, mert bele égett. Már nem csak a fájdalomtól, de az ijedtségtől is sikítani akartam. Ajkaimba haraptam, hogy nehogy kiszaladjon a sikítás a számon. A lábamra pillantottam, amin ugyanúgy egy seb húzódott és kisebb horzsolások, vágások voltak rajta. Megmozgattam a lábam, de hamar rájöttem, hogy ez nem volt egy túl jó ötlet, mert a jobb bokám is sajogni kezdett. Felszisszentem a fájdalom miatt, ami egyre elviselhetetlenebb volt.

-          Minden rendben lesz – fordult felém a nő és kezét a vállamra tette. – Mindjárt bevisszük a kórházba, ne aggódjon!

Még, hogy ne aggódjak? Valószínűleg meg fogok halni, ami annyit jelent, hogy nem látom többé és nem mondhatom el neki, hogy még mindig szeretem. Az oxigénmaszk miatt nem tudtam beszélni.

            A nő a kezemhez nyúlt, majd a gézek és kötszerek között kezdet kutatni. Amikor megtalálta a megfelelő darabot a sebre nézett, majd le akarta venni a kezemről a nyakláncomat, amit pár órával ezelőtt szorosan a kezemre tekertem. Megráztam a fejem és elrántottam a kezem. Ez az egyetlen dolog, amit nem vehetnek el tőlem. Szűkségem van rá. A nézésemből megértette, hogy mit akarok. Bólintott és folytatta a dolgát, úgy, hogy a nyaklánc a kezemen maradt. A férfi a vérnyomásomat mérte, majd a szívemet hallgatta. A ház felé néztem és láttam, hogy pár ablak be volt törve, a világos falakat a korom és a tűz feketére festette. Tűzoltók rohantak ki az ajtón és egy sárga szalaggal volt körbe véve az egész terület. Az emberek telefonjaikat és fényképezőiket felém és a ház felé irányították. Egy riporter egy kamerába beszélt. Egy lány arca könnyekben úszott, egy másik pedig egy férfi vállára dőlt és közben suttogott neki valamit. A rendőrök fel-alá sétáltak a területen. Az embereket nyugtatgattak és kérdéseket tettek fel nekik. A nő a lábam felé nyúlt és azon is elkezdte igazgatni a kötszert.

Jobbra néztem, amikor megláttam a legeslegrosszabb dolgot, amit életemben láttam. Egy pillanatra csak néztem felé, mire megtudtam, hogy mit is bámulok. Még az ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amit akkor átéltem. Féltem, szomorú voltam és összezavarodtam. Egy hordágy volt. Valaki feküdt rajta és egy fekete anyaggal volt letakarva. Elég sok filmet láttam, már, hogy tudjam mi történt. Szívem vadul kalapálni kezdett és könnyek csorogtak le az arcomon. Egy gyors mozdulattal letéptem magamról az oxigén maszkot. Az ápolónő lefogta a karomat és nyugtatgatni kezdett.

-          Ő ki? – kérdeztem sírva. A hangom egy oktávval magasabbra ugrott és kapkodni kezdtem a levegőt. – Ki ő? Valaki meghalt! KI Ő?!

-          Nem tudom. Kérem, nyugodjon meg!

-          Valaki meghalt. Nem nyugodhatok meg! Csináljon valamit! Nem akarok élni… Ki van ott? Kérdezzen meg valaki! Tudnom kell! – ordítottam zokogva.

-          Mindenki végzi a munkáját, nekem is azt kell tennem. Nem mehetek el!

A férfi a kezembe bökött egy tűt, amiben valószínűleg nyugtató lehetett, mert hamarosan kezdtem érezni a hatását. Egy rendőr és egy tűzoltó nem messze tőlünk a halottról kezdtek beszélgetni:

-          Tudjuk, hogy ki volt ő? – kérdezte a rendőr.

-          Nem… Megégett az egész teste…

Szememet összeszorítottam és a könnyeim lefolytak az arcomon. Vajon ki lehetett? Nem akartam gondolni a lehetőségekre, de agyam egyfolytában e körül a gondolat körül forgott. Brad… valószínűleg akkor sétált körbe a ház körül, de már visszaérhetett. Emma… azt mondta, hogy visszajön a telefonjáért. Niall… azt beszéltük beugrik a pulcsijáért. Akármelyikük is feküdt a hordágyon, most azt kívántam, hogy bárcsak én lennék ott. Nem akartam azzal a tudattal élni, hogy miattam halt meg valaki. Ekkor egy másik dolog is eszembe jutott… hogy gyulladt fel a ház, amíg aludtam? De ez a kérdés eltörpült amellett, hogy valaki meghalt. Valaki, akit szerettem…

-          Csak álmodok… ez csak egy rossz álom… Otthon vagyok Californiába és ez az egész meg sem történt velem… - suttogtam magam elé összeszorított szemekkel, miközben a nő újra a számra erősítette az oxigénmaszkot, de tudtam, hogy akármennyire is összpontosítok, akármennyire is könyörgök, nem fog változni a helyzet.

Pár perc múlva csak sötétséget láttam magam körül, azt nem tudtam, hogy miért. Elájultam? Elaludtam? Meghaltam? Nem tudtam mi történt… Csak egy dolgot tudtam, ha Niallre gondoltam nem fájt annyira ez az egész… Így azt tettem, amit tudtam… elképzeltem, hogy a karjaiban fekszem…

20. rész

-          Te meg…? – kérdeztem ijedten. – Mit kere…? Hogy ke…? Hogy jutottál be? – böktem ki végül egy kérdést.

-          Bemehetek? – kérdezte Matty kicsit megtántorodva. A kezében egy üveg volt, amiben már csak alig volt néhány korty ital. Egy méterre állt tőlem, mégis éreztem az alkoholszagot, ami a szájából áradt.

-          Nem. Menj el! – mondtam és lábam remegni kezdett, amikor eszembe jutott, hogy mi történ legutóbb, mikor kettesben voltunk. Lassan már kezdtem elfelejteni - bár talán teljesen soha nem sikerült volna- és nem féltem ennyire, de az amiatt volt, hogy Niall mellettem volt és megvédett tőle, megvédett az emlékektől, ami fájdalommal járt. Akárhogy is nézzük, mindig is ő volt a hősöm, aki megmentett mindentől… és hiányzott… ellöktem magamtól… De most a gondolataim nem terelődhettek el Mattyről. Rá kellett figyelnem, nem akartam, hogy egy pillanatra is elterelődjenek a gondolataim és megint ott kössünk ki, mint a legutóbb…

-          Kérlek – lépett felém egyet.

-          Nem! Menj el! – mondtam határozottan, de térdeim még mindig úgy remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom az ajtóba. Reméltem, hogy az arcomon nem nagyon tükröződik a félelem.

-          Engedj be! Ne akard, hogy kényszerítselek – mosolyodott el.

-          Mit akarsz? – kérdeztem.

-          Csak veled lenni…

-          De miért? Bármelyik csajt megkaphatnád, de neked pont én kellek. Értsd már meg, hogy én Niallt szeretem – szaladt ki a számon és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy még mindig szeretem teljes szívemből.

Rohanni akartam… futni hozzá, hogy elmondjam neki. El akartam ordítani magam, hogy mindenki tudja. Minden rá emlékeztetett és már nem bántam. Nem tudtam, hogy mi történt közte és a csaj között, de már nem is érdekelt, csak vele akartam lenni. Hiányzott minden, az, hogy mellette biztonságban éreztem magam, hogy boldog voltam. Újra azt akartam, hogy mellettem feküdjön és érezzem, ahogy dobog a szíve. Ahogy a ritmusos dobbanások felgyorsulnak, mikor hozzá érek. Újra hallani akartam, ahogy gyorsabban veszi, szinte már kapkodja a levegőt, miután megcsókolom. Újra azt akartam, hogy felkapjon az ölébe, ahogy mindig tette, ha csak egy napot is távol voltunk egymástól. Emlékszem minden percre, amit vele töltöttem, minden szóra, amit mondtam. Belém hasított a tudat, nem csak az bántott, amit csinált, hanem az is, hogy attól féltem elvesztem. Észre sem vettem, hogy mosolyogni kezdtem, és hogy Mattyt már csak egy pár lépés választotta el tőlem.

-          Miért mosolyogsz? – kérdezte.

-          Szeretem Niallt – suttogtam halkan.

-          Nem… Te engem szeretsz…

-          Mi lenne, ha most elmennél? – kérdeztem.

-          Nem! Az után a sok minden után, amit elkövettem, hogy velem legyél, most nem küldhetsz el! Itt maradok. Velem kell lenned.

-          Mégis mi mindent követtél el? – nevettem gúnyosan, ami talán rossz ötlet volt, mert már csak egy lépésre volt tőlem.

-          Olyan egyszerű volt a poharadba rakni a drogot – mosolyodott el. – Szinte már nem is volt kihívás. Aznap este velem kellett volna lenned és nem Niallel – az utolsó szót undorral az arcán ejtette ki.

-          Az te..? – akadtak el a szavaim a lélegzetemmel együtt.

-          Persze, hogy én voltam. Miért mit gondoltál ki volt? – nevetett. – A képeket is elég egyszerű volt elintézni. Melissa barátnődet elég könnyű volt meggyőzni, hogy álljon mellém…

-          Melissa…? – kérdeztem – Ő nem a barátnőm csak Emmát helyettesítette. Milyen képekről beszélsz?

-          A képekről, ami az öltöződben készült. Egyszerűen csak szólnom kellett neki, hogy nyomja meg a gépen a gombot, mikor megcsókollak. Aztán ugyan ezt eljátszotta a parkban is. Pár jókor időzített kép és máris mindenki rólunk beszél – nevetett.

-          Nem az… az nem lehet… - néztem holtra váltan.

-          És mit gondolsz ki készítette a képet a barátodról és az új kis barátnőcskéjéről? Igen, az is Melissa volt –mosolygott még mindig.

-          Nem – ordítottam – ő nem a barátnője! ÉN vagyok a barátnője.

-          Hát úgy látszik mégsem – nevetett fel, mire engem teljesen elöntött a harag és gondolkodás nélkül, teljes erőmből arcon csaptam.

-          Ezt még nagyon megbánod – sziszegte, miközben megragadta a kezem.

-          Menj el! – mondtam és próbáltam kihúzni a kezem, kezei erős szorításából.

-           Rendben… De ezt még nagyon meg fogod bánni – a szavakat úgy préselte ki összeszorított fogai közt.

Elindult a kapu felé én pedig hangosan bevágtam mögötte az ajtót. Lábaim még mindig remegtek, de már nem csak a félelemtől, hanem a haragtól is.

Pár percig csak álltam az ajtó előtt és gondolkodtam az előbb történteken aztán feldúltan a fürdőbe rohantam, lezuhanyoztam forró vízben, majd a szobámba csoszogtam és felkaptam a telefonomat. Niall hangját akartam hallani… A telefon kicsengett majd Niall fáradt hangon beleszólt a telefonba:

-          Igen?

-          Niall…

-          Kaitlyn?! Mi… mi történt? Valami baj van? – tette fel a gyors kérdéseket egymás után.

-          Nem csak… öhmm…

-          Miért hívtál? – hangja olyan megnyugtatóan csengett.

-          Öhm… - nem tudtam mit mondjak. Ezért kis habozás után kinyögtem egy gyors választ – Itt hagytad a pulcsid, majd el kéne jönnöd érte…

-          Ohh – hangjába csalódottság vegyült. – Mikor leszel otthon?

-          Hát, most itthon vagyok…

-          Akkor elugrok értem. Mindjárt indulok. Szia.

-          Szia – suttogtam én is.

Rossz érzésem volt, mikor fáradtan az ágyamba dőltem. Gondoltam pihenek egyet mielőtt Niall ideér. De elnyomott az álom és furcsa dolgokat álmodtam. Élénk villogó fényeket, furcsa hangokat, a nevemet hallottam és furcsa szagot érzetem… biztos Niall odaégetett valamit… Félig már ébren voltam, amikor kiáltásokat hallottam:

-          Ébredjen! Gyerünk! Ébredjen már fel!

-          Valami baj van? – tüdőm füsttel telt meg és köhögni kezdtem. – Mi történt?

-          Gyorsan, sietnünk kell! Nem érünk rá!

-          Ki maga és hány óra van?!

-          Gyorsan! Fel kell kelnie! – mondta a magas férfi.

Felültem az ágyban. Alig kaptam levegőt.

-          Mi történt? – kérdeztem ijedten.

-          Csak jöjjön! Nem kell aggódni.

Szememet csípte a füst. De már teljesen magamnál voltam. Füst van… Nem a sötét miatt nem látok rendes… Füst van… Nagy füst… Mi történt?

-          Hol van Niall?

-          A ház minden részét átnézzük, de jönnie kell, hogy tudjuk tovább végezni a munkánkat.

-          Nem megyek, amíg nem mondja meg, hogy hol van Niall!! – kiáltottam.

-          Jönnie kell! Most! – megfogta a karom és kifelé húzott az ágyamból…

Csak egy rövidnadrág és egy póló volt rajtam, de még így is melegem volt… és féltem… ég a ház… hol van Niall?… lehet, hogy… nem!! Lent van. Az az ember azért nem látta, mert engem akart kimenteni. Le kell mennem és meg kell keresnem. Emlékszem a hangjára. Tegnap este beszéltem vele…

A füsttől már nem kaptam levegőt, égette a torkom és a szag elviselhetetlen volt. Hirtelen belém hasított a tudat. Niall elment… már annyira megszoktam, hogy mindig mellettem volt, hogy ez eszembe se jutott. Veszekedtünk és ő elment… tegnap este csak telefonon beszéltem vele. Megtorpantam. Egy pillanatra megkönnyebbültem, hiszen így nem lehetett a házban. De aztán az is eszembe jutott, hogy azt, mondta, visszajön a pulcsijáért. A lábam nem mozdult…

Szédülni kezdtem a füsttől, a szemem fájt és könnyezni kezdett és még mindig nehezen kaptam levegőt. A bőrömet égette a meleg. Magam mellett láttam egy széket, ami már lángolt, parázs hullott a lábam mellé. Olyan volt, mintha már egy órája ácsorognék itt, pedig csak most álltam meg. Az ember, aki az előbb felébresztett egy tűzoltó volt. Mögém állt és kicsit meglökött, hogy induljak tovább. De én nem tudtam, jobban szédültem, mint eddig, sírni akartam, mert még mindig nem tudtam, hogy mi történt. Ki akartam hozni a cuccaimat, meg akartam keresni Niallt és át akartam ölelni. Meg akartam mondani neki, hogy sajnálom és, hogy nem tudok nélküle élni. Csak le akartam ülni a földre és sírni.

A tűzoltó megragadott és kifelé vitt. Megpróbáltam lefejteni magamról a kezét, de nem sikerült.

-          Engedjen el! – kiabáltam – Vissza kell mennem!

A keze még mindig ugyan úgy szorított.

-          Nem érti? El fogom veszíteni! Legalább egy emlék maradjon – zokogni kezdtem – Engedjen el! Kérem! Csak egy perc – könyörögtem, de ő nem engedett. Fáradt voltam, de minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy kibújjak a szorításából. – Rendben. Megyek magával… Csak… csak eresszen el, ez fáj – mondtam nyugodtabban és reménykedtem, hogy szavaim hihetőnek tűnnek.

Kicsit gyengébben fogott, de még mindig nem eresztett el. Kihasználva az alkalmat, újra bevetettem minden erőmet… és sikerült. Visszafelé kezdtem futni, be a gardróbszobába és ott a legfelső fiókból kivettem az aprócska dobozt. A nyaklánc még mindig benne pihent. Eszembe jutott, ahogy az évfordulónkon a nyakamba akasztotta, én pedig a könnyekkel küszködve megöleltem. Még emlékeztem milyen boldog voltam. A könnyek ellenére kissé elmosolyodtam, mert tudtam, hogy tőle kaptam, de ekkor újra eszembe jutott

-          Elvesztettem és már soha nem lehet az enyém… Hülye voltam – suttogtam magam elé.

Zajt hallottam és az ajtó felé kaptam a fejem. De ott már csak egy szekrény romjait láttam.

-          Segítség!!! Úristen!! Mi történt?! SEGÍTSÉG!! – ordítottam, ahogy csak tudtam.

Az égő szekrénytől semmit sem láttam, de egy hang mégis beszűrődött:

-          Nyugodjon meg! Megteszünk minden tőlünk telhetőt! Hívok segítséget! – hallottam érdes hangját.

-          Várjon! Nagyon félek…

-          Hölgyem, mindjárt jön a segítség. Jeleztem nekik a rádiónkon. Álljon a legmesszebb a tűztől!

-          Kérem! –kezdtem újra sírni – Kérem! Ha nem jutok ki…

-          Ki fogjuk hozni onnan!

-          De, ha mégsem… Kérem, mondja meg neki, hogy sajnálom és… és… még mindig szeretem…

Köhögni kezdtem a füsttől és levegő után kapkodtam. Jobban szédültem, mint eddig. A falnak próbáltam dőlni, de már késő volt. Semmihez nem volt erőm. Éreztem, hogy a lábaim már nem tudják megtartani a súlyomat, ahogy lassan minden kezdett elsötétülni.

-          Meg fogok halni – mondtam elfúló hangon – Bárcsak, visszaforgathatnám az időt!

Nem, nem oda akartam visszaforgatni az időt, ahol visszafutottam a szobába, nem is oda, amikor először találkoztunk és nem is oda, amikor azt mondtam neki, hogy menjen el… Nem! Én oda akartam visszaforgatni az időt, amikor átölelt és azt mondta, hogy ne féljek, mert ő vigyázni fog rám… amikor megcsókolta a homlokomat és végig simította a hátamat… A nyakláncot a csuklóm köré tekertem. A lábaim remegni kezdtek, majd összerogytam. Hányingerem volt és a forrósághoz képest a padlót hidegnek éreztem, mikor az arcom hozzá ütődött. Könnyeim lecsöpögtek az arcom mellé és már nem a tűzre gondoltam vagy arra, hogy ezt az egészet, túl kell élnem valahogy. Csupán három szó járt a fejemben: Niall James Horan…

19. Rész

Lassan közeledünk a storym vége felé:')) köszi és jó olvasást:) xx

-          Matty?  Te meg mit akarsz?? – kérdeztem meglepetten.

-          Csak láttam az interjút és… megsajnáltalak… Nem szeretnél beszélgetni? Valamikor összefuthatnánk…

-          Amikor a legutóbb összefutottunk nem lett túl jó vége a dolgoknak… - mondtam. És eszembe jutott, hogy Niall akkor aludt nálam először, hogy ott volt nekem, mikor senki más nem. Hogy megmentett és megvédett… hogy szeretett… hogy velem volt, pedig nem is kértem. Összeszorul a torkom és a gyomrom apróra zsugorodott.

-          Te is tudod, hogy azt megbántam… Hihetetlenül. Figyelj, talán előröl kezdhetnénk.

-          Nem! – vágtam rá gyorsan.

-          Gondold csak át. Talán majd sikerül meggyőznöm téged.

-          Nem hiszem. Most szakítottam a barátommal, miért kell nehezebbé tenned a dolgokat?

-          Én könnyíteni akarok rajta. Talán segíthetek elűzni a bánatodat.

-          Nem kell segíteni. Megoldom egyedül is… - vágtam le a telefont.

*

Csengettek, én pedig rekord gyorsasággal futottam le a lépcsőn, hogy kinyissam az ajtót, miközben Emmának kiabáltam, hogy majd én nyitom. De amint kivágtam a nagy fehér ajtót megbántam, hogy nem hagytam, hogy Emma tegye. Könnyek csorogtak végig az arcomon és Niall szemeibe bámultam.

-          Szia… én… csak… öhmm… sajnálom – mondta zavartan.

-          Hiányzol… - suttogtam.

-          Te is nekem – ölelt át.

-          Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg, amikor hívtál. Nem kellett volna szakítanunk… - suttogtam.

-          Tudom – mondta, egy csókot nyomva a homlokomra. Újra végig futott, az az ismerős borzongás a testemen. – De mi nem lehetünk együtt… - suttogta a hajamba.

-          Miért? – kérdeztem és még egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

-          Te is tudod… Azért amiért szakítottál velem… Ha rám nézel mindig ő fog eszedbe jutni… Már nem bízol bennem – mondta egy halvány mosollyal az arcán, miközben behajlított mutatóujjával az arcomat simogatta.

-          Mindent megteszek, csak gyere vissza… Nem fogok rá gondolni… Soha… Megígérem.

-          Ezt nem ígérheted meg… Már most is csak az jár a fejedben, hogy miért tettem ezt, hogy mi történt, amiről nem tudsz. Tudom, hogy szeretsz, de sajnos, mi már nem lehetünk együtt – mondta a szemembe nézve.

-          De Niall… együtt lehetünk és együtt is kell lennünk. Egyikünknek sem jó, ha külön leszünk. Együtt boldogabbak vagyunk.

-          Mennem kell – mondta.

-          Nem! Ne hagyj itt! Ne menj el! Nem hagyhatsz itt!! NEM!! Kérlek – mondtam, de könnyedén kicsusszant a szorításomból és elsétált. Zokogva zuhantam a földre.

-          Kaitlyn! Kaitlyn! – kiáltott Emma, mire én megfordultam, de nem láttam sehol – Kaitlyn! – rázta meg a vállam, mire én hirtelen felültem az ágyamban.

-          Mi? Mi van? – kérdeztem még kábultan az álmosság miatt.

-          Csak egy rossz álom volt – ölelt át és ekkor vettem észre, hogy arcom nedves a könnyektől. Szóval meghallotta, hogy sírok és felébresztett.

-          Niall…

-          Róla álmodtál? – kérdezte, mire én bólogatni kezdtem. Most még jobban hiányzott – Figyelj, ha akarod, maradok estére.

-          Nem kell! Mindig ezt csinálod… próbálsz másokat magad elé helyezni. Nem kell! Legyél boldog! Josh szeret téged és nem bánom, ha nála alszol néha. Egész héten lemondtad a találkozóidat vele miattam. Hidd el ugyan így leszek, ha itt leszel, ha nem.

-          De…

-          Nem! Elmész szépen! – mondtam szigorúan nézve rá.

-          Okéééé… De ha valami van, hívj fel jó? Nem akarsz elmenni valahova, ha a mai napod úgyis szabad? – kérdezte.

-          Persze, hogy felhívlak és nem hiszem, mi lenne, ha ma inkább itthon maradnánk? – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Josh-sal remekül alakultak a dolgai és boldog volt mellette. A szemei csillogtak, akárhányszor szóba került és nem akartam, hogy miattam ez tönkre menjen.

*

Néztem az ablakból, ahogy Emma beül a kocsijába és kitolat a kapun. Egyedül voltam... Brad kint volt, ma ő volt a soros 1 társával, akik figyelték a kaput, nehogy valaki bejöjjön, majd csak éjfélkor váltják le őket, de utána még járnak egy kört a ház körül, majd az udvarban, szóval csak fél 1 körül érkezik meg. Még csak 7 óra volt és semmi ötletem nem volt, hogy mit csináljak addig.

Céltalanul bolyongtam a házban. Leültem a konyhában, majd a fürdőben megnéztem magam a tükörben. A nappaliban sétálgattam, aztán az emeletre mentem. Leültem az ágyam szélére, aztán úgy döntöttem, hogy rendet rakok. Leporoltam a szekrényeket, bevetettem az ágyamat, aztán felkaptam egy halom szennyes ruhát, ami az utóbbi napokban gyűlt össze a szobámba, és a mosókonyha felé vettem az irányt, ami az alaksorban volt.

Sötét volt és a villany nem a legjobban világította meg a helyiséget. Nem szerettem egyedül lenni itt, de ha már egyszer elindultam, lehoztam a ruhákat. A szennyeskosár felé vettem az irányt és bele szórtam mindent, ami a kezemben volt.

Tompa zajt hallottam az udvarról és az egyetlen kis ablak felé kaptam a fejem, ami a szobán volt. Sötét volt kint és az ablak magasan volt így nem láttam semmit. Szívem hangosan dobogott. Vártam, hogy az ablakban megpillantsak egy arcot, vagy megjelenjen egy kéz. Vártam, hogy újra halljam a hangot, de semmi nem történt. Körülnéztem és egy pillanatra nem mertem megmozdulni, aztán rájöttem, hogy az a legrosszabb, amit tehetek, ha itt ácsorgok. Felfutottam a földszintre a lépcsőfokokat kettesével szedve. Az ajtóban még visszafordultam, hogy megnézzem nem jön-e utánam valaki, de nem láttam senkit. A nappaliba érve gyorsan elhúztam a nagy sötétítő függönyöket, de még így sem éreztem magam biztonságban. Hallottam valamit, tudom, hogy hallottam valamit. Szívem még mindig a torkomban dobogott. Az ajtóhoz futottam, hogy megnézzem zárva van-e, majd a hátsó ajtót is megnéztem, de mind kettő zárva volt. Talán csak… képzeltem. Vagy egy macska lehetett. Nincs semmi baj, próbáltam magam nyugtatgatni, miközben visszasétáltam a nappaliba. Brad kint van, hogy megvédjen. Tudom, hogy őt nem könnyű átverni.

Megcsörrent egy telefon… de valami furcsa volt… nem az én csengőhangom volt az. Egy pillanatra összerezzentem és szívem megint gyorsabban vert a normálisnál. Csak álltam a nappaliban, majd halk, lassú léptekkel a hang irányába indultam, megint hallottam a puffanást és szinte remegve léptem ki a nappaliból. Hallottam, ahogy fogaim összekoccannak és kezeimet magamhoz szorítottam, hogy ne remegjek annyira. Körbenéztem, hogy mivel tudnám magam megvédeni, de nem láttam semmi erre alkalmas dolgot. A lépcső felé mentem, mikor rájöttem, hogy ismerős a csengőhang. Mindennap hallom… Emmáé volt az. Elkezdtem a hanghoz közeledni és megpillantottam Emma mobilját a lépcső mellett a földön, Josh neve villogott a kijelzőn.

-          Josh! Szia, Kaitlyn vagyok. Emma még nem ért oda? – kérdeztem meglepetten. És erősen szorítottam a telefont, hogy ki ne essen a kezemből a remegés miatt.

-          Szia! De, csak… Hogy kerül hozzád a mobilja? Már fél órája azt keressük, azt mondta biztos a kocsiban esett ki, de akkor…

-          Kaitlyn – hallottam Emma hangját, aki valószínűleg kikapta Josh kezéből a telefonját – Hál’ Isten… meg van… oké… beugrok érte vacsi után jó?

-          Persze, gyere csak – mondtam még mindig rémülten.

-          Oké, akkor majd érkezem. Szia – rakta le.

Megint ott tartottam ahol először, nem tudtam, hogy mit csináljak. Konyhába sétáltam és kinyitottam a hűtőt. A hűtőnk most is, mint mindig zsúfolva volt kajával. Lehet Niall is csak azért aludt nálam annyiszor, mert itt mindig volt reggelinek való, nevettem magamban, aztán újra szomorúság öntött el, mert tudtam, hogy többet már nem reggelizünk együtt. Becsaptam a hűtő ajtót és a konyhapultot kezdtem el sikálni, ami amúgy is tiszta volt, mert Emma szinte minden étkezés után lemossa egyszer. Aztán eszembe jutott, hogy mit fogok csinálni. Kivágtam a mélyhűtő ajtaját és elővettem belőle egy nagydoboz csokifagyit. Kerestem egy kanalat és leültem a TV elé. Beraktam a legromantikusabb filmet, amit találtam és elkezdtem nézni. A filmekben ez a módszer mindig beválta, ha szomorú volt a főszereplő. Már a film elején potyogni kezdtek a könnyeim és a fagyi fele már elég hamar elfogyott. Nem volt jó ötlet, de valamit csinálnom kellett.

Kopogtattak az ajtón, mire én újra összerezzentem és lassan a hang irányába néztem, amikor eszembe jutott, hogy Emma megígérte, hogy bejön a telefonjáért. Leraktam a fagyit és az ajtó felé siettem. Biztos a kulcsát is itthon hagyta, nevettem magamban. De amikor az ajtó halk kattanással kinyílt, nem azt láttam, mint amire számítottam...