22. rész

Hát először is bocsi, hogy ilyen sokára hoztam ezt a részt, de az elmúlt pár hét nagyon hosszúra sikerült, kb semmire nem volt időm:/ Másodszor pedig utolsó rész, szóval remélem tetszik mindenkinek:) meg szeretném köszönni mindenkinek, aki olvasta a blogom és megszeretnék köszönni minden kommentet, amit kaptam:') már többen is mondták, hogy folytassam tovább és legyen egy "2. éved", de amikor elkezdtem, már akkor tudtam, hogy ennyi lesz. De úgy gondoltam, hogy ha megint eszembe jut valami történet, akkor folytatom:) ez még egyáltalán nem biztos, mert pillanatnyilag nincs túl sok ötletem:) viszont annyit mondhatok, hogy ha minden jól megy lesz majd egy ilyen fanfiction szerűség, amit viszont csak akkor teszek fel, ha kész lesz és le is lesz fordítva angolra:) szóval akkor jó olvasást és köszi:'')) xx

Csipogást hallottam, először halkan, majd egyre hangosabban. Résnyire nyitottam a szemem és körülnéztem. Egy kórházi szobában feküdtem, ahol minden fehér volt. A falak, az ágynemű, a padló és még a bútorok is. Azért volt pár dolog, ami színesebbé tette a szobát. A virágcsokrok az ablak mellett, a lufi, ami a székre volt kötve, és a csokik és egyéb édességek, amik a kis szekrénykén voltak. Az ágyam mellett egy gép állt, amiből a halk csipogás jött. A kezemből csövek lógtak ki.

Gondolkodni kezdtem, majd szépen lassan eszembe jutottak a tegnap este történése. A szoba folyosó felé eső fala üvegből volt, amin egy szalagfüggöny takarta el a szobát a kíváncsi szemek elől. Láttam a kint nyüzsgő embereket és láttam Bradet az ajtónak dőlve. Még itt is vigyázott rám… Brad… Brad itt van. Nem esett baja tegnap este.

Megkönnyebbültem, de ugyan ebben a pillanatban rettenetesen rosszul is éreztem magam, mert tudtam, hogy vagy Emma vagy Niall meghalt…

Fel akartam ülni, hogy kimenjek és megkérdezzem Bradtől, hogy tud-e már valamit Niallről és Emmáról, de amint megmozdult újra érezni kezdtem a fájdalmat a hasamban. Visszadőltem az ágyba és már megköszörültem a torkom, hogy kiáltsak egyet Bradnek, amikor az ajtó halk kattanással kinyílt. Louis jelent meg az ajtóban, egy virágcsokrot, egy bonbont és pár levelet egyensúlyozva a kezében. Nem is vette észre, hogy ébren vagyok. A virágot a többi mellé rakta, majd elindult a szekrény felé, hogy lerakja a többi ajándékot is, de megtorpant és rám nézett.

-          Felébredtél? – erőltetett egy mosolyt az arcára.

-          Igen – még én is hallottam, hogy a hangom milyen furcsán, betegen cseng.

-          Na és hogy vagy? – ült le az ágyam szélére.

-          Hát kb. mindenem fáj…

-          Sajnálom ezt az egészet – mondta egy szomorúan pillantás kíséretében. Rájöttem miért néz ilyen szomorúan. Niall halt meg… ő is szomorú... Niall miatt… Könnyek csorogtak végig az arcomon és egy szót sem tudtam kinyögni.

-          Héé, ne sírj minden rendben lesz! Nyugodj meg, jó? – mondta és megsimogatta a kézfejemet. Csak ekkor vettem észre, hogy a kisujjam sínben van.

-          Az én hibám… az én hibám, hogy meghalt… - mondtam, miközben a gép csipogása kezdett egyre gyorsulni.

-          Nem! Dehogy is Kait… Nem a te hibád!

-          De… és ne hívj Kaitnek, ő szokott mindig így hívni – könnyeim csak folytak le az arcomon és nem tudtam abbahagyni a sírást.

Elvesztettem Niallt és még meg sem tudtam neki, mondani, hogy mennyire szeretem. Már nem láttam értelmét tovább élni. Azt sem bántam volna, ha most rögtön meghalok. Olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Elvesztettem… Ő volt az egyetlen ember, akit valaha is így szerettem és elvesztettem…

-          Nem Niall szokott így hívni? – kérdezte Lou értetlenül nézve rám.

-          De és pont ez a baj. Meghalt miattam és már soha többé nem hívhat így…

-          Mi? Te miről beszélsz? Niall él, teljesen jól van. Akkor ért oda, amikor már égett a ház, már a tűzoltók is kint voltak.

Mintha Niall megérezte volna, hogy róla van szó, halkan benyitott a szobába:

-          Lou mit csinálsz itt ennyi… - kezdett bele a mondandójába, mikor észrevette, hogy ébren vagyok. – Kait – mondta elmosolyodva, de még mindig ott csillogott a szomorúság a szemében.

Letöröltem a könnyeket az arcomról, de hiába, mert új könnycseppek törtek utat maguknak. Ezek a könnycseppek már a megkönnyebbülés miatt folytak végig az arcomon.

-          Jól vagy…? – mondtam. Közelebb lépett hozzám és leült az ágyam szélére.

-          Persze, hogy jól vagyok – mosolygott.

Már nem érdekelt a fájdalom. Jobb kezemmel elkaptam a vállát és közelebb húztam hozzá magam. Számat a szájához nyomtam és hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. Egyik kezével megtartotta a hátamat, másikkal pedig az arcomat simogatta.

-          Nem akarlak elveszíteni – suttogtam megszakítva a csókunkat, majd újra megcsókoltam.

-          Sajnálom – mondta két csók között. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csak álmodom, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy könnycsepp csorog végig az arcán.

Még közelebb húztam magamhoz, hogy érezzem a szívdobogását. Pillangók repkedtek a hasamban és beleborzongtam érintésébe. Annyira hiányzott. Hiányzott minden perc, amit vele töltöttem.

-          Ne már srácok… Még itt vagyok – mondta Lou.

-          Fogd be Lou – mondta Niall és újra megcsókolt. Újra biztonságban éreztem magam mellette. Tudtam, hogy most, hogy Niall itt van, már nem eshet semmi bajom.

-          Na jó… - kelt fel Lou és az ajtó felé indult.

-          Várjunk egy pillanatot… - mondtam és szemeimből újra könnyek kezdtek csorogni. Visszadőltem az ágyra és kezemet fájó hasamra tettem. Lou visszafordult és Niall értetlenül nézett rám.

-          Fáj valamid? – kérdezték szinte egyszerre a fiúk.

-          Emma volt az, igaz? – kérdeztem. – Az én hibám… - csuklott el a hangom.

-          Kait, dehogy is. Nem a te hibád. Nem tehetsz arról, ami Emmával történt – ölelt át.

-          De igen! És… én ezt nem hiszem el… - zokogtam.

-          Emma rendbe fog jönni! – nézett Niall mélyen a szemembe.

-          Tessék? - mondtam meglepetten.

-          Csak kisebb agyrázkódása van. Holnap haza is engedik. Az előbb voltam nála, azt mondta jól van.

-          De… Emma… Nem halt meg?

-          Nem. Dehogy is…– ült vissza mellém Lou.

-          Emma jól van? – kérdeztem.

-          Igen. Nyugodj meg!

-          Szólok a dokinak, hogy felébredtél – pattant fel Lou az ágyam széléről.

-          Niall? Valaki meghalt igaz?

-          Most nem kell ezzel foglalkoznod, kicsim. Pihenj egyet! Hmm… mennyi csokid van, együnk meg egyet – próbálta terelni a témát.

-          Niller… Ki volt az? – kérdeztem.

-          Ne idegeskedj ilyenek miatt… - próbált nyugtatgatni.

-          Tudni szeretném!

-          Rendben. Hát még nem tudnak sokat. De beszéltem egy-két emberrel és látták Mattyt este arra felé járni. Szóval feltehetően ő volt az.

Matty neve meg sem fordult eddig a fejemben. Csak bámultam ki az ablakon. Nem tudtam mit is érzek ebben a pillanatban. Valahogyan az után a sok minden után, amit velem csinált nem tudtam sajnálni. Viszont a családját annál inkább. Talán a legjobban az fejezné ki, hogy mit érzetem ebben a pillanatban, hogyha azt mondanám, hogy sokkolva voltam.

-          Niall…

-          Igen? – nézett rám aggódva, majd szájába harapott. Mindig ezt csinálta, ha féltett.

-          Én beszéltem vele utolját…

-          Tessék?

-          Én beszéltem vele utoljára. Nálam volt és…

-          Bántott? – kérdezte. És láttam, hogy állkapcsa megfeszül.

-          Nem… Csak.. Erről inkább beszéljünk később… Szeretlek, de… szeretném tudni, hogy mit csináltatok Kellyvel.

-          Hidd el, hogy semmit. Lesmárolt, én meg eltoltam magamtól, mert téged szeretlek. Csakis téged. Senki mást – fogta két keze közé az arcomat és egy csókot lehelt a számra.

-          Elhiszem és sajnálom, hogy nem hittem neked.

Az ajtón túlról ideges hangokat hallottam, majd Brad mély hangját. A szobaajtó gyorsan nyitódott és ugyan ilyen sebességben csukódott is. Niall felkapta a fejét, én pedig az ajtó felé néztem.

-          Ben?! – kezdtem el nevetni, ahogy megláttam a bátyám vizes hajtincsit.

-          Kaitlyn – futott az ágyhoz és magához ölelt. – Itt mindig esik az eső? – fintorgott egyet. - Te jó ég, mit csináltál már megint te hülye?

-          Kait… - mondta Niall.

-          Hmm? Jaa, igen, ő Niall, a barátom és ő pedig a bátyám, Ben.

-          Helló – mondták egyszerre, kezet nyújtva egymásnak.

-          Lehet, hogy le vagyok maradva, de öhmm… tegnap előtt mikor beszéltünk még szakítottatok és nagyon szomorú voltál.

-          Azóta már sok minden történt – nevettem. –Apu is itt van?

-          Hamarosan érkezik – mosolygott.

Egy ápolónő és egy orvos sétált be a szobába, aki hosszú vizsgálgatás után felsorolta, hogy pontosan mi minden bajom is van. Elsősorban füstmérgezésem, egy törött ujjam, kificamodott bokám, elég sok égési sérülésem és mivel a fejemet is elég szépen beütöttem, egy kisebb agyrázkódással is számolnom kell. Miután kimentek Niall jött be egy újabb csokor virággal és elmeséltem neki az egész történtet, hogy Emma elment otthonról, hogy Matty hogy közeledett felém, hogy hogyan jöttem rá, hogy ennyire még senkit nem szerettem, mint Niallt és azt is, hogy visszafutottam a nyakláncért. Ekkor jutott eszembe a nyaklánc, amit rövid keresgélés után a korházi éjjeliszekrény fiókjában meg is találtunk. Niall vagy 30x elmondta, hogy szeret és én pedig vagy 100x megcsókoltam. Aztán mellém feküdt és én a mellkasára hajtottam a fejem. Újra hallhattam szíve halk dobbanásait, ami miatt egyszerre kezdtem mosolyogni és sírni. Ennél a hangnál talán csak az a hang volt szebb, amikor száját kinyitotta és halkan dúdolni kezdett egy dalt, amit nekem írt. Csak nekem. Annyira hiányzott már. Soha többé nem akartam elengedni a kezét. Tegnap majdnem meghaltam és most már tudtam, hogy nincs nála fontosabb dolog a világon.

-          Amúgy kitől kaptam azt a sok mindent? – érdeklődtem.

-          Hát azt tőlem – mosolygott büszkén és egy nagy csokor vörös rózsára mutatott. – A többit pedig rajongóktól, meg barátoktól.

-          Rajongóktól?

-          Igen. Lent vannak egy csomóan.

Mosolygás fogott el, a tudattól, hogy ennyien gondolnak rám. Kopogtak az ajtón, majd valaki lassan bedugta a fejét.

-          Apu! – mondtam boldogan.

-          Szia, kicsim – mosolygott. – Hogy vagy?

-          Nem túl jól, de azért már jobban, mint tegnap este. Ő itt Niall – mosolyogtam.

-          Már találkoztunk kint. Mindent elő készítettünk otthon. Amint megengedik az orvosok, hogy utazz, jöhetsz haza. Már mindenki nagyon vár és…

-          Apu! – vágtam közbe. – Én itt maradok…

-          Tessék? – ráncolta össze a homlokát.

-          Itt maradok. Legalábbis, amíg Niall itt van… - néztem Niallre, aki időközben már felült az ágyon.

-          Erről hallani sem akarok!

-          Kait… Nem maradhatsz – mondta Niall – ez hülyeség…

-          Most ne fordulj már te is ellenem! Egy hete majdnem megőrültél, hogy nem maradok itt!

-          Ne idegeskedj! Az most nem tesz túl jól – próbált Niall csitítani. Ben jelent meg az ajtóban.

-          Nem érdekel. Nem kényszeríthettek, hogy elmenjek! – kiáltottam.

-          Ennyire szereted ezt a fiút? - kérdezte apa idegesen.

-          Szerintem ennyire szereti. Már szinte felnőtt, nem dönthetsz helyette mindig. Tudod milyen peches a csaj – mondta nevetve Ben. – Még soha nem szerették viszont ennyire és ő sem szeretett még senkit ennyire.

-          Feláldoznám érte mindenem. Ha kell, abbahagyom a színészkedést – mondta mélyen apu szemébe nézve. Tudta mit jelent nekem ez az egész.

-          Kait, nem engedem, hogy miattam cseszd el az egész életed! Vissza kell menned Californiába. Megpróbáljuk a távkapcsolatot, vagy nem tudom – mondta Niall egyre idegesebben.

-          Maradok és kész!

-          Apu, szerintem is maradhat. Itt van Brad, vigyáz rá, és ha jól tudom Emma is maradni akar.

-          Micsoda? – néztem a bátyámra megdöbbenve.

-          Ugyan olyanok vagytok – nevetett Ben. – Ő is valami pasi miatt marad.

-          És mit szólnál ahhoz, ha itt is laknál és ott is, ha honvágyad támad haza jössz és maradsz pár hétig. De azt hiszem, maradhatsz, de csak ha megígéred, hogy vigyázol magadra! Jobban, mint eddig… És te – nézett apu Niallre – vigyázol rá és ha valami hülyeséget akar csinálni megállítod! És rendesen bánsz vele!

Niall hevesen bólogatni kezdett, majd boldogságtól csillogó szemekkel rám nézett.

-          Gyere apu, igyunk egy kávét – mondta Ben és az ajtóban még visszafordult és rám kacsintott, én pedig egy hangtalan köszönömöt suttogtam neki.

Niall mellém ült és homlokát az én homlokomnak támasztotta. Nem bírta abbahagyni a mosolygást.

-          Nagyon szeretlek!

-          Én is téged Niall – mondtam. Éreztem lehelettét a számon és egyre gyorsuló szívdobbanásait a kezem alatt.

Kezei közé fogta arcomat és hosszan megcsókolt. Tudtam, hogy boldog és más már nem számított.

The End...?

21. rész

Nem éreztem semmit, csak tompa hangokat hallottam. Emberek kiabáltak körülöttem, valaki a nevemet kiáltotta. Hallottam, hogy valaki nem messze tőlem zokog.  Fényképezőgépek kattogtak. Valaki sikított. Újra a zokogást hallottam. Valaki halkan imádkozott nem messze tőlem. Egy autó fékei csikorogtak, majd valaki kipattant belőle és bevágta az ajtaját. Cipők csoszogtak. Újra sikítások és kiáltások. Mentő-, rendőr- és tűzoltóautók szirénáztak. Hallottam, ahogy két ember arról beszél, hogy az emeleten mindent átvizsgáltak és már nem biztonságos felmenni. Valaki egy pocsolyába lépett és valaki közvetlenül mellettem halkan káromkodik.

A következő dolog, amire figyelmes lettem a fájdalom volt. A bal kezem és a bal lábam lüktetett. Nem olyan volt, mint mikor megégeted az ujjad, annál sokkal rosszabb. De ez semmi sem volt ahhoz képest, mint amit a hasamon éreztem. Hihetetlenül fájt. Szúrt, égetett, lüktetett. Mindenféle fájdalmat, amit valaha érzetem, most egyszerre éreztem a hasamban. A szemem szúrt, annyira, hogy nem tudtam kinyitni. A torkom kiszáradt és kapart a füst miatt. A fejem úgy fájt, mintha szét akarna szakadni és ez a fájdalom minden hangra, amit meghallottam egyre erősebb lett. A mellkasom szorított, mintha valaki rárakott volna valamit, nehezen vettem a levegőt. Hányingerem volt és azt kívántam, hogy haljak meg, vagy ájuljak el újra, csak ne kelljen ezeket a fájdalmakat éreznem. Fáztam, annyira, hogy apró remegések futottak végig a testemen. Bár volt alattam valami, mégis éreztem a hideg földet a hátam alatt.

-          El kell vinnünk a kórházba! – mondta valaki, aki fölém hajolt.

-          Előbb stabilizálnunk kell az állapotát! Még nincs elég jól ahhoz, hogy szállítsuk.

Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szememet. A nap első sugarai megvilágították az udvart, de a felszálló füst miatt, minden komorabbnak látszott. Egy nő és egy férfi térdelt mellettem fehér ruhában. A kezemből csövek lógtak ki és a számon egy oxigén maszk volt. A lábam mellett egy doboz volt, amiből fehér kötszerek lógtak ki. Forgott velem az egész világ. A kezemre pillantottam, az alkaromon egy hosszú égés húzódott és a kisujjam a kétszeresére dagadt, eddig észre sem vettem, hogy fáj, de ahogy mozgatni próbáltam olyan erősen nyilallt bele a fájdalom, hogy ordítani akartam. Csak pár perc elteltével vettem a bátorságot, hogy a hasamra nézzek. A pólóm is megégett és füstös volt, de ami a legfurcsább volt, hogy a pólóm szét volt vágva a seb felett. A ruha egy részét nem lehetett levenni a sebről, mert bele égett. Már nem csak a fájdalomtól, de az ijedtségtől is sikítani akartam. Ajkaimba haraptam, hogy nehogy kiszaladjon a sikítás a számon. A lábamra pillantottam, amin ugyanúgy egy seb húzódott és kisebb horzsolások, vágások voltak rajta. Megmozgattam a lábam, de hamar rájöttem, hogy ez nem volt egy túl jó ötlet, mert a jobb bokám is sajogni kezdett. Felszisszentem a fájdalom miatt, ami egyre elviselhetetlenebb volt.

-          Minden rendben lesz – fordult felém a nő és kezét a vállamra tette. – Mindjárt bevisszük a kórházba, ne aggódjon!

Még, hogy ne aggódjak? Valószínűleg meg fogok halni, ami annyit jelent, hogy nem látom többé és nem mondhatom el neki, hogy még mindig szeretem. Az oxigénmaszk miatt nem tudtam beszélni.

            A nő a kezemhez nyúlt, majd a gézek és kötszerek között kezdet kutatni. Amikor megtalálta a megfelelő darabot a sebre nézett, majd le akarta venni a kezemről a nyakláncomat, amit pár órával ezelőtt szorosan a kezemre tekertem. Megráztam a fejem és elrántottam a kezem. Ez az egyetlen dolog, amit nem vehetnek el tőlem. Szűkségem van rá. A nézésemből megértette, hogy mit akarok. Bólintott és folytatta a dolgát, úgy, hogy a nyaklánc a kezemen maradt. A férfi a vérnyomásomat mérte, majd a szívemet hallgatta. A ház felé néztem és láttam, hogy pár ablak be volt törve, a világos falakat a korom és a tűz feketére festette. Tűzoltók rohantak ki az ajtón és egy sárga szalaggal volt körbe véve az egész terület. Az emberek telefonjaikat és fényképezőiket felém és a ház felé irányították. Egy riporter egy kamerába beszélt. Egy lány arca könnyekben úszott, egy másik pedig egy férfi vállára dőlt és közben suttogott neki valamit. A rendőrök fel-alá sétáltak a területen. Az embereket nyugtatgattak és kérdéseket tettek fel nekik. A nő a lábam felé nyúlt és azon is elkezdte igazgatni a kötszert.

Jobbra néztem, amikor megláttam a legeslegrosszabb dolgot, amit életemben láttam. Egy pillanatra csak néztem felé, mire megtudtam, hogy mit is bámulok. Még az ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amit akkor átéltem. Féltem, szomorú voltam és összezavarodtam. Egy hordágy volt. Valaki feküdt rajta és egy fekete anyaggal volt letakarva. Elég sok filmet láttam, már, hogy tudjam mi történt. Szívem vadul kalapálni kezdett és könnyek csorogtak le az arcomon. Egy gyors mozdulattal letéptem magamról az oxigén maszkot. Az ápolónő lefogta a karomat és nyugtatgatni kezdett.

-          Ő ki? – kérdeztem sírva. A hangom egy oktávval magasabbra ugrott és kapkodni kezdtem a levegőt. – Ki ő? Valaki meghalt! KI Ő?!

-          Nem tudom. Kérem, nyugodjon meg!

-          Valaki meghalt. Nem nyugodhatok meg! Csináljon valamit! Nem akarok élni… Ki van ott? Kérdezzen meg valaki! Tudnom kell! – ordítottam zokogva.

-          Mindenki végzi a munkáját, nekem is azt kell tennem. Nem mehetek el!

A férfi a kezembe bökött egy tűt, amiben valószínűleg nyugtató lehetett, mert hamarosan kezdtem érezni a hatását. Egy rendőr és egy tűzoltó nem messze tőlünk a halottról kezdtek beszélgetni:

-          Tudjuk, hogy ki volt ő? – kérdezte a rendőr.

-          Nem… Megégett az egész teste…

Szememet összeszorítottam és a könnyeim lefolytak az arcomon. Vajon ki lehetett? Nem akartam gondolni a lehetőségekre, de agyam egyfolytában e körül a gondolat körül forgott. Brad… valószínűleg akkor sétált körbe a ház körül, de már visszaérhetett. Emma… azt mondta, hogy visszajön a telefonjáért. Niall… azt beszéltük beugrik a pulcsijáért. Akármelyikük is feküdt a hordágyon, most azt kívántam, hogy bárcsak én lennék ott. Nem akartam azzal a tudattal élni, hogy miattam halt meg valaki. Ekkor egy másik dolog is eszembe jutott… hogy gyulladt fel a ház, amíg aludtam? De ez a kérdés eltörpült amellett, hogy valaki meghalt. Valaki, akit szerettem…

-          Csak álmodok… ez csak egy rossz álom… Otthon vagyok Californiába és ez az egész meg sem történt velem… - suttogtam magam elé összeszorított szemekkel, miközben a nő újra a számra erősítette az oxigénmaszkot, de tudtam, hogy akármennyire is összpontosítok, akármennyire is könyörgök, nem fog változni a helyzet.

Pár perc múlva csak sötétséget láttam magam körül, azt nem tudtam, hogy miért. Elájultam? Elaludtam? Meghaltam? Nem tudtam mi történt… Csak egy dolgot tudtam, ha Niallre gondoltam nem fájt annyira ez az egész… Így azt tettem, amit tudtam… elképzeltem, hogy a karjaiban fekszem…

20. rész

-          Te meg…? – kérdeztem ijedten. – Mit kere…? Hogy ke…? Hogy jutottál be? – böktem ki végül egy kérdést.

-          Bemehetek? – kérdezte Matty kicsit megtántorodva. A kezében egy üveg volt, amiben már csak alig volt néhány korty ital. Egy méterre állt tőlem, mégis éreztem az alkoholszagot, ami a szájából áradt.

-          Nem. Menj el! – mondtam és lábam remegni kezdett, amikor eszembe jutott, hogy mi történ legutóbb, mikor kettesben voltunk. Lassan már kezdtem elfelejteni - bár talán teljesen soha nem sikerült volna- és nem féltem ennyire, de az amiatt volt, hogy Niall mellettem volt és megvédett tőle, megvédett az emlékektől, ami fájdalommal járt. Akárhogy is nézzük, mindig is ő volt a hősöm, aki megmentett mindentől… és hiányzott… ellöktem magamtól… De most a gondolataim nem terelődhettek el Mattyről. Rá kellett figyelnem, nem akartam, hogy egy pillanatra is elterelődjenek a gondolataim és megint ott kössünk ki, mint a legutóbb…

-          Kérlek – lépett felém egyet.

-          Nem! Menj el! – mondtam határozottan, de térdeim még mindig úgy remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom az ajtóba. Reméltem, hogy az arcomon nem nagyon tükröződik a félelem.

-          Engedj be! Ne akard, hogy kényszerítselek – mosolyodott el.

-          Mit akarsz? – kérdeztem.

-          Csak veled lenni…

-          De miért? Bármelyik csajt megkaphatnád, de neked pont én kellek. Értsd már meg, hogy én Niallt szeretem – szaladt ki a számon és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy még mindig szeretem teljes szívemből.

Rohanni akartam… futni hozzá, hogy elmondjam neki. El akartam ordítani magam, hogy mindenki tudja. Minden rá emlékeztetett és már nem bántam. Nem tudtam, hogy mi történt közte és a csaj között, de már nem is érdekelt, csak vele akartam lenni. Hiányzott minden, az, hogy mellette biztonságban éreztem magam, hogy boldog voltam. Újra azt akartam, hogy mellettem feküdjön és érezzem, ahogy dobog a szíve. Ahogy a ritmusos dobbanások felgyorsulnak, mikor hozzá érek. Újra hallani akartam, ahogy gyorsabban veszi, szinte már kapkodja a levegőt, miután megcsókolom. Újra azt akartam, hogy felkapjon az ölébe, ahogy mindig tette, ha csak egy napot is távol voltunk egymástól. Emlékszem minden percre, amit vele töltöttem, minden szóra, amit mondtam. Belém hasított a tudat, nem csak az bántott, amit csinált, hanem az is, hogy attól féltem elvesztem. Észre sem vettem, hogy mosolyogni kezdtem, és hogy Mattyt már csak egy pár lépés választotta el tőlem.

-          Miért mosolyogsz? – kérdezte.

-          Szeretem Niallt – suttogtam halkan.

-          Nem… Te engem szeretsz…

-          Mi lenne, ha most elmennél? – kérdeztem.

-          Nem! Az után a sok minden után, amit elkövettem, hogy velem legyél, most nem küldhetsz el! Itt maradok. Velem kell lenned.

-          Mégis mi mindent követtél el? – nevettem gúnyosan, ami talán rossz ötlet volt, mert már csak egy lépésre volt tőlem.

-          Olyan egyszerű volt a poharadba rakni a drogot – mosolyodott el. – Szinte már nem is volt kihívás. Aznap este velem kellett volna lenned és nem Niallel – az utolsó szót undorral az arcán ejtette ki.

-          Az te..? – akadtak el a szavaim a lélegzetemmel együtt.

-          Persze, hogy én voltam. Miért mit gondoltál ki volt? – nevetett. – A képeket is elég egyszerű volt elintézni. Melissa barátnődet elég könnyű volt meggyőzni, hogy álljon mellém…

-          Melissa…? – kérdeztem – Ő nem a barátnőm csak Emmát helyettesítette. Milyen képekről beszélsz?

-          A képekről, ami az öltöződben készült. Egyszerűen csak szólnom kellett neki, hogy nyomja meg a gépen a gombot, mikor megcsókollak. Aztán ugyan ezt eljátszotta a parkban is. Pár jókor időzített kép és máris mindenki rólunk beszél – nevetett.

-          Nem az… az nem lehet… - néztem holtra váltan.

-          És mit gondolsz ki készítette a képet a barátodról és az új kis barátnőcskéjéről? Igen, az is Melissa volt –mosolygott még mindig.

-          Nem – ordítottam – ő nem a barátnője! ÉN vagyok a barátnője.

-          Hát úgy látszik mégsem – nevetett fel, mire engem teljesen elöntött a harag és gondolkodás nélkül, teljes erőmből arcon csaptam.

-          Ezt még nagyon megbánod – sziszegte, miközben megragadta a kezem.

-          Menj el! – mondtam és próbáltam kihúzni a kezem, kezei erős szorításából.

-           Rendben… De ezt még nagyon meg fogod bánni – a szavakat úgy préselte ki összeszorított fogai közt.

Elindult a kapu felé én pedig hangosan bevágtam mögötte az ajtót. Lábaim még mindig remegtek, de már nem csak a félelemtől, hanem a haragtól is.

Pár percig csak álltam az ajtó előtt és gondolkodtam az előbb történteken aztán feldúltan a fürdőbe rohantam, lezuhanyoztam forró vízben, majd a szobámba csoszogtam és felkaptam a telefonomat. Niall hangját akartam hallani… A telefon kicsengett majd Niall fáradt hangon beleszólt a telefonba:

-          Igen?

-          Niall…

-          Kaitlyn?! Mi… mi történt? Valami baj van? – tette fel a gyors kérdéseket egymás után.

-          Nem csak… öhmm…

-          Miért hívtál? – hangja olyan megnyugtatóan csengett.

-          Öhm… - nem tudtam mit mondjak. Ezért kis habozás után kinyögtem egy gyors választ – Itt hagytad a pulcsid, majd el kéne jönnöd érte…

-          Ohh – hangjába csalódottság vegyült. – Mikor leszel otthon?

-          Hát, most itthon vagyok…

-          Akkor elugrok értem. Mindjárt indulok. Szia.

-          Szia – suttogtam én is.

Rossz érzésem volt, mikor fáradtan az ágyamba dőltem. Gondoltam pihenek egyet mielőtt Niall ideér. De elnyomott az álom és furcsa dolgokat álmodtam. Élénk villogó fényeket, furcsa hangokat, a nevemet hallottam és furcsa szagot érzetem… biztos Niall odaégetett valamit… Félig már ébren voltam, amikor kiáltásokat hallottam:

-          Ébredjen! Gyerünk! Ébredjen már fel!

-          Valami baj van? – tüdőm füsttel telt meg és köhögni kezdtem. – Mi történt?

-          Gyorsan, sietnünk kell! Nem érünk rá!

-          Ki maga és hány óra van?!

-          Gyorsan! Fel kell kelnie! – mondta a magas férfi.

Felültem az ágyban. Alig kaptam levegőt.

-          Mi történt? – kérdeztem ijedten.

-          Csak jöjjön! Nem kell aggódni.

Szememet csípte a füst. De már teljesen magamnál voltam. Füst van… Nem a sötét miatt nem látok rendes… Füst van… Nagy füst… Mi történt?

-          Hol van Niall?

-          A ház minden részét átnézzük, de jönnie kell, hogy tudjuk tovább végezni a munkánkat.

-          Nem megyek, amíg nem mondja meg, hogy hol van Niall!! – kiáltottam.

-          Jönnie kell! Most! – megfogta a karom és kifelé húzott az ágyamból…

Csak egy rövidnadrág és egy póló volt rajtam, de még így is melegem volt… és féltem… ég a ház… hol van Niall?… lehet, hogy… nem!! Lent van. Az az ember azért nem látta, mert engem akart kimenteni. Le kell mennem és meg kell keresnem. Emlékszem a hangjára. Tegnap este beszéltem vele…

A füsttől már nem kaptam levegőt, égette a torkom és a szag elviselhetetlen volt. Hirtelen belém hasított a tudat. Niall elment… már annyira megszoktam, hogy mindig mellettem volt, hogy ez eszembe se jutott. Veszekedtünk és ő elment… tegnap este csak telefonon beszéltem vele. Megtorpantam. Egy pillanatra megkönnyebbültem, hiszen így nem lehetett a házban. De aztán az is eszembe jutott, hogy azt, mondta, visszajön a pulcsijáért. A lábam nem mozdult…

Szédülni kezdtem a füsttől, a szemem fájt és könnyezni kezdett és még mindig nehezen kaptam levegőt. A bőrömet égette a meleg. Magam mellett láttam egy széket, ami már lángolt, parázs hullott a lábam mellé. Olyan volt, mintha már egy órája ácsorognék itt, pedig csak most álltam meg. Az ember, aki az előbb felébresztett egy tűzoltó volt. Mögém állt és kicsit meglökött, hogy induljak tovább. De én nem tudtam, jobban szédültem, mint eddig, sírni akartam, mert még mindig nem tudtam, hogy mi történt. Ki akartam hozni a cuccaimat, meg akartam keresni Niallt és át akartam ölelni. Meg akartam mondani neki, hogy sajnálom és, hogy nem tudok nélküle élni. Csak le akartam ülni a földre és sírni.

A tűzoltó megragadott és kifelé vitt. Megpróbáltam lefejteni magamról a kezét, de nem sikerült.

-          Engedjen el! – kiabáltam – Vissza kell mennem!

A keze még mindig ugyan úgy szorított.

-          Nem érti? El fogom veszíteni! Legalább egy emlék maradjon – zokogni kezdtem – Engedjen el! Kérem! Csak egy perc – könyörögtem, de ő nem engedett. Fáradt voltam, de minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy kibújjak a szorításából. – Rendben. Megyek magával… Csak… csak eresszen el, ez fáj – mondtam nyugodtabban és reménykedtem, hogy szavaim hihetőnek tűnnek.

Kicsit gyengébben fogott, de még mindig nem eresztett el. Kihasználva az alkalmat, újra bevetettem minden erőmet… és sikerült. Visszafelé kezdtem futni, be a gardróbszobába és ott a legfelső fiókból kivettem az aprócska dobozt. A nyaklánc még mindig benne pihent. Eszembe jutott, ahogy az évfordulónkon a nyakamba akasztotta, én pedig a könnyekkel küszködve megöleltem. Még emlékeztem milyen boldog voltam. A könnyek ellenére kissé elmosolyodtam, mert tudtam, hogy tőle kaptam, de ekkor újra eszembe jutott

-          Elvesztettem és már soha nem lehet az enyém… Hülye voltam – suttogtam magam elé.

Zajt hallottam és az ajtó felé kaptam a fejem. De ott már csak egy szekrény romjait láttam.

-          Segítség!!! Úristen!! Mi történt?! SEGÍTSÉG!! – ordítottam, ahogy csak tudtam.

Az égő szekrénytől semmit sem láttam, de egy hang mégis beszűrődött:

-          Nyugodjon meg! Megteszünk minden tőlünk telhetőt! Hívok segítséget! – hallottam érdes hangját.

-          Várjon! Nagyon félek…

-          Hölgyem, mindjárt jön a segítség. Jeleztem nekik a rádiónkon. Álljon a legmesszebb a tűztől!

-          Kérem! –kezdtem újra sírni – Kérem! Ha nem jutok ki…

-          Ki fogjuk hozni onnan!

-          De, ha mégsem… Kérem, mondja meg neki, hogy sajnálom és… és… még mindig szeretem…

Köhögni kezdtem a füsttől és levegő után kapkodtam. Jobban szédültem, mint eddig. A falnak próbáltam dőlni, de már késő volt. Semmihez nem volt erőm. Éreztem, hogy a lábaim már nem tudják megtartani a súlyomat, ahogy lassan minden kezdett elsötétülni.

-          Meg fogok halni – mondtam elfúló hangon – Bárcsak, visszaforgathatnám az időt!

Nem, nem oda akartam visszaforgatni az időt, ahol visszafutottam a szobába, nem is oda, amikor először találkoztunk és nem is oda, amikor azt mondtam neki, hogy menjen el… Nem! Én oda akartam visszaforgatni az időt, amikor átölelt és azt mondta, hogy ne féljek, mert ő vigyázni fog rám… amikor megcsókolta a homlokomat és végig simította a hátamat… A nyakláncot a csuklóm köré tekertem. A lábaim remegni kezdtek, majd összerogytam. Hányingerem volt és a forrósághoz képest a padlót hidegnek éreztem, mikor az arcom hozzá ütődött. Könnyeim lecsöpögtek az arcom mellé és már nem a tűzre gondoltam vagy arra, hogy ezt az egészet, túl kell élnem valahogy. Csupán három szó járt a fejemben: Niall James Horan…