20. rész

-          Te meg…? – kérdeztem ijedten. – Mit kere…? Hogy ke…? Hogy jutottál be? – böktem ki végül egy kérdést.

-          Bemehetek? – kérdezte Matty kicsit megtántorodva. A kezében egy üveg volt, amiben már csak alig volt néhány korty ital. Egy méterre állt tőlem, mégis éreztem az alkoholszagot, ami a szájából áradt.

-          Nem. Menj el! – mondtam és lábam remegni kezdett, amikor eszembe jutott, hogy mi történ legutóbb, mikor kettesben voltunk. Lassan már kezdtem elfelejteni - bár talán teljesen soha nem sikerült volna- és nem féltem ennyire, de az amiatt volt, hogy Niall mellettem volt és megvédett tőle, megvédett az emlékektől, ami fájdalommal járt. Akárhogy is nézzük, mindig is ő volt a hősöm, aki megmentett mindentől… és hiányzott… ellöktem magamtól… De most a gondolataim nem terelődhettek el Mattyről. Rá kellett figyelnem, nem akartam, hogy egy pillanatra is elterelődjenek a gondolataim és megint ott kössünk ki, mint a legutóbb…

-          Kérlek – lépett felém egyet.

-          Nem! Menj el! – mondtam határozottan, de térdeim még mindig úgy remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom az ajtóba. Reméltem, hogy az arcomon nem nagyon tükröződik a félelem.

-          Engedj be! Ne akard, hogy kényszerítselek – mosolyodott el.

-          Mit akarsz? – kérdeztem.

-          Csak veled lenni…

-          De miért? Bármelyik csajt megkaphatnád, de neked pont én kellek. Értsd már meg, hogy én Niallt szeretem – szaladt ki a számon és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy még mindig szeretem teljes szívemből.

Rohanni akartam… futni hozzá, hogy elmondjam neki. El akartam ordítani magam, hogy mindenki tudja. Minden rá emlékeztetett és már nem bántam. Nem tudtam, hogy mi történt közte és a csaj között, de már nem is érdekelt, csak vele akartam lenni. Hiányzott minden, az, hogy mellette biztonságban éreztem magam, hogy boldog voltam. Újra azt akartam, hogy mellettem feküdjön és érezzem, ahogy dobog a szíve. Ahogy a ritmusos dobbanások felgyorsulnak, mikor hozzá érek. Újra hallani akartam, ahogy gyorsabban veszi, szinte már kapkodja a levegőt, miután megcsókolom. Újra azt akartam, hogy felkapjon az ölébe, ahogy mindig tette, ha csak egy napot is távol voltunk egymástól. Emlékszem minden percre, amit vele töltöttem, minden szóra, amit mondtam. Belém hasított a tudat, nem csak az bántott, amit csinált, hanem az is, hogy attól féltem elvesztem. Észre sem vettem, hogy mosolyogni kezdtem, és hogy Mattyt már csak egy pár lépés választotta el tőlem.

-          Miért mosolyogsz? – kérdezte.

-          Szeretem Niallt – suttogtam halkan.

-          Nem… Te engem szeretsz…

-          Mi lenne, ha most elmennél? – kérdeztem.

-          Nem! Az után a sok minden után, amit elkövettem, hogy velem legyél, most nem küldhetsz el! Itt maradok. Velem kell lenned.

-          Mégis mi mindent követtél el? – nevettem gúnyosan, ami talán rossz ötlet volt, mert már csak egy lépésre volt tőlem.

-          Olyan egyszerű volt a poharadba rakni a drogot – mosolyodott el. – Szinte már nem is volt kihívás. Aznap este velem kellett volna lenned és nem Niallel – az utolsó szót undorral az arcán ejtette ki.

-          Az te..? – akadtak el a szavaim a lélegzetemmel együtt.

-          Persze, hogy én voltam. Miért mit gondoltál ki volt? – nevetett. – A képeket is elég egyszerű volt elintézni. Melissa barátnődet elég könnyű volt meggyőzni, hogy álljon mellém…

-          Melissa…? – kérdeztem – Ő nem a barátnőm csak Emmát helyettesítette. Milyen képekről beszélsz?

-          A képekről, ami az öltöződben készült. Egyszerűen csak szólnom kellett neki, hogy nyomja meg a gépen a gombot, mikor megcsókollak. Aztán ugyan ezt eljátszotta a parkban is. Pár jókor időzített kép és máris mindenki rólunk beszél – nevetett.

-          Nem az… az nem lehet… - néztem holtra váltan.

-          És mit gondolsz ki készítette a képet a barátodról és az új kis barátnőcskéjéről? Igen, az is Melissa volt –mosolygott még mindig.

-          Nem – ordítottam – ő nem a barátnője! ÉN vagyok a barátnője.

-          Hát úgy látszik mégsem – nevetett fel, mire engem teljesen elöntött a harag és gondolkodás nélkül, teljes erőmből arcon csaptam.

-          Ezt még nagyon megbánod – sziszegte, miközben megragadta a kezem.

-          Menj el! – mondtam és próbáltam kihúzni a kezem, kezei erős szorításából.

-           Rendben… De ezt még nagyon meg fogod bánni – a szavakat úgy préselte ki összeszorított fogai közt.

Elindult a kapu felé én pedig hangosan bevágtam mögötte az ajtót. Lábaim még mindig remegtek, de már nem csak a félelemtől, hanem a haragtól is.

Pár percig csak álltam az ajtó előtt és gondolkodtam az előbb történteken aztán feldúltan a fürdőbe rohantam, lezuhanyoztam forró vízben, majd a szobámba csoszogtam és felkaptam a telefonomat. Niall hangját akartam hallani… A telefon kicsengett majd Niall fáradt hangon beleszólt a telefonba:

-          Igen?

-          Niall…

-          Kaitlyn?! Mi… mi történt? Valami baj van? – tette fel a gyors kérdéseket egymás után.

-          Nem csak… öhmm…

-          Miért hívtál? – hangja olyan megnyugtatóan csengett.

-          Öhm… - nem tudtam mit mondjak. Ezért kis habozás után kinyögtem egy gyors választ – Itt hagytad a pulcsid, majd el kéne jönnöd érte…

-          Ohh – hangjába csalódottság vegyült. – Mikor leszel otthon?

-          Hát, most itthon vagyok…

-          Akkor elugrok értem. Mindjárt indulok. Szia.

-          Szia – suttogtam én is.

Rossz érzésem volt, mikor fáradtan az ágyamba dőltem. Gondoltam pihenek egyet mielőtt Niall ideér. De elnyomott az álom és furcsa dolgokat álmodtam. Élénk villogó fényeket, furcsa hangokat, a nevemet hallottam és furcsa szagot érzetem… biztos Niall odaégetett valamit… Félig már ébren voltam, amikor kiáltásokat hallottam:

-          Ébredjen! Gyerünk! Ébredjen már fel!

-          Valami baj van? – tüdőm füsttel telt meg és köhögni kezdtem. – Mi történt?

-          Gyorsan, sietnünk kell! Nem érünk rá!

-          Ki maga és hány óra van?!

-          Gyorsan! Fel kell kelnie! – mondta a magas férfi.

Felültem az ágyban. Alig kaptam levegőt.

-          Mi történt? – kérdeztem ijedten.

-          Csak jöjjön! Nem kell aggódni.

Szememet csípte a füst. De már teljesen magamnál voltam. Füst van… Nem a sötét miatt nem látok rendes… Füst van… Nagy füst… Mi történt?

-          Hol van Niall?

-          A ház minden részét átnézzük, de jönnie kell, hogy tudjuk tovább végezni a munkánkat.

-          Nem megyek, amíg nem mondja meg, hogy hol van Niall!! – kiáltottam.

-          Jönnie kell! Most! – megfogta a karom és kifelé húzott az ágyamból…

Csak egy rövidnadrág és egy póló volt rajtam, de még így is melegem volt… és féltem… ég a ház… hol van Niall?… lehet, hogy… nem!! Lent van. Az az ember azért nem látta, mert engem akart kimenteni. Le kell mennem és meg kell keresnem. Emlékszem a hangjára. Tegnap este beszéltem vele…

A füsttől már nem kaptam levegőt, égette a torkom és a szag elviselhetetlen volt. Hirtelen belém hasított a tudat. Niall elment… már annyira megszoktam, hogy mindig mellettem volt, hogy ez eszembe se jutott. Veszekedtünk és ő elment… tegnap este csak telefonon beszéltem vele. Megtorpantam. Egy pillanatra megkönnyebbültem, hiszen így nem lehetett a házban. De aztán az is eszembe jutott, hogy azt, mondta, visszajön a pulcsijáért. A lábam nem mozdult…

Szédülni kezdtem a füsttől, a szemem fájt és könnyezni kezdett és még mindig nehezen kaptam levegőt. A bőrömet égette a meleg. Magam mellett láttam egy széket, ami már lángolt, parázs hullott a lábam mellé. Olyan volt, mintha már egy órája ácsorognék itt, pedig csak most álltam meg. Az ember, aki az előbb felébresztett egy tűzoltó volt. Mögém állt és kicsit meglökött, hogy induljak tovább. De én nem tudtam, jobban szédültem, mint eddig, sírni akartam, mert még mindig nem tudtam, hogy mi történt. Ki akartam hozni a cuccaimat, meg akartam keresni Niallt és át akartam ölelni. Meg akartam mondani neki, hogy sajnálom és, hogy nem tudok nélküle élni. Csak le akartam ülni a földre és sírni.

A tűzoltó megragadott és kifelé vitt. Megpróbáltam lefejteni magamról a kezét, de nem sikerült.

-          Engedjen el! – kiabáltam – Vissza kell mennem!

A keze még mindig ugyan úgy szorított.

-          Nem érti? El fogom veszíteni! Legalább egy emlék maradjon – zokogni kezdtem – Engedjen el! Kérem! Csak egy perc – könyörögtem, de ő nem engedett. Fáradt voltam, de minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy kibújjak a szorításából. – Rendben. Megyek magával… Csak… csak eresszen el, ez fáj – mondtam nyugodtabban és reménykedtem, hogy szavaim hihetőnek tűnnek.

Kicsit gyengébben fogott, de még mindig nem eresztett el. Kihasználva az alkalmat, újra bevetettem minden erőmet… és sikerült. Visszafelé kezdtem futni, be a gardróbszobába és ott a legfelső fiókból kivettem az aprócska dobozt. A nyaklánc még mindig benne pihent. Eszembe jutott, ahogy az évfordulónkon a nyakamba akasztotta, én pedig a könnyekkel küszködve megöleltem. Még emlékeztem milyen boldog voltam. A könnyek ellenére kissé elmosolyodtam, mert tudtam, hogy tőle kaptam, de ekkor újra eszembe jutott

-          Elvesztettem és már soha nem lehet az enyém… Hülye voltam – suttogtam magam elé.

Zajt hallottam és az ajtó felé kaptam a fejem. De ott már csak egy szekrény romjait láttam.

-          Segítség!!! Úristen!! Mi történt?! SEGÍTSÉG!! – ordítottam, ahogy csak tudtam.

Az égő szekrénytől semmit sem láttam, de egy hang mégis beszűrődött:

-          Nyugodjon meg! Megteszünk minden tőlünk telhetőt! Hívok segítséget! – hallottam érdes hangját.

-          Várjon! Nagyon félek…

-          Hölgyem, mindjárt jön a segítség. Jeleztem nekik a rádiónkon. Álljon a legmesszebb a tűztől!

-          Kérem! –kezdtem újra sírni – Kérem! Ha nem jutok ki…

-          Ki fogjuk hozni onnan!

-          De, ha mégsem… Kérem, mondja meg neki, hogy sajnálom és… és… még mindig szeretem…

Köhögni kezdtem a füsttől és levegő után kapkodtam. Jobban szédültem, mint eddig. A falnak próbáltam dőlni, de már késő volt. Semmihez nem volt erőm. Éreztem, hogy a lábaim már nem tudják megtartani a súlyomat, ahogy lassan minden kezdett elsötétülni.

-          Meg fogok halni – mondtam elfúló hangon – Bárcsak, visszaforgathatnám az időt!

Nem, nem oda akartam visszaforgatni az időt, ahol visszafutottam a szobába, nem is oda, amikor először találkoztunk és nem is oda, amikor azt mondtam neki, hogy menjen el… Nem! Én oda akartam visszaforgatni az időt, amikor átölelt és azt mondta, hogy ne féljek, mert ő vigyázni fog rám… amikor megcsókolta a homlokomat és végig simította a hátamat… A nyakláncot a csuklóm köré tekertem. A lábaim remegni kezdtek, majd összerogytam. Hányingerem volt és a forrósághoz képest a padlót hidegnek éreztem, mikor az arcom hozzá ütődött. Könnyeim lecsöpögtek az arcom mellé és már nem a tűzre gondoltam vagy arra, hogy ezt az egészet, túl kell élnem valahogy. Csupán három szó járt a fejemben: Niall James Horan…