19. Rész

Lassan közeledünk a storym vége felé:')) köszi és jó olvasást:) xx

-          Matty?  Te meg mit akarsz?? – kérdeztem meglepetten.

-          Csak láttam az interjút és… megsajnáltalak… Nem szeretnél beszélgetni? Valamikor összefuthatnánk…

-          Amikor a legutóbb összefutottunk nem lett túl jó vége a dolgoknak… - mondtam. És eszembe jutott, hogy Niall akkor aludt nálam először, hogy ott volt nekem, mikor senki más nem. Hogy megmentett és megvédett… hogy szeretett… hogy velem volt, pedig nem is kértem. Összeszorul a torkom és a gyomrom apróra zsugorodott.

-          Te is tudod, hogy azt megbántam… Hihetetlenül. Figyelj, talán előröl kezdhetnénk.

-          Nem! – vágtam rá gyorsan.

-          Gondold csak át. Talán majd sikerül meggyőznöm téged.

-          Nem hiszem. Most szakítottam a barátommal, miért kell nehezebbé tenned a dolgokat?

-          Én könnyíteni akarok rajta. Talán segíthetek elűzni a bánatodat.

-          Nem kell segíteni. Megoldom egyedül is… - vágtam le a telefont.

*

Csengettek, én pedig rekord gyorsasággal futottam le a lépcsőn, hogy kinyissam az ajtót, miközben Emmának kiabáltam, hogy majd én nyitom. De amint kivágtam a nagy fehér ajtót megbántam, hogy nem hagytam, hogy Emma tegye. Könnyek csorogtak végig az arcomon és Niall szemeibe bámultam.

-          Szia… én… csak… öhmm… sajnálom – mondta zavartan.

-          Hiányzol… - suttogtam.

-          Te is nekem – ölelt át.

-          Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg, amikor hívtál. Nem kellett volna szakítanunk… - suttogtam.

-          Tudom – mondta, egy csókot nyomva a homlokomra. Újra végig futott, az az ismerős borzongás a testemen. – De mi nem lehetünk együtt… - suttogta a hajamba.

-          Miért? – kérdeztem és még egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

-          Te is tudod… Azért amiért szakítottál velem… Ha rám nézel mindig ő fog eszedbe jutni… Már nem bízol bennem – mondta egy halvány mosollyal az arcán, miközben behajlított mutatóujjával az arcomat simogatta.

-          Mindent megteszek, csak gyere vissza… Nem fogok rá gondolni… Soha… Megígérem.

-          Ezt nem ígérheted meg… Már most is csak az jár a fejedben, hogy miért tettem ezt, hogy mi történt, amiről nem tudsz. Tudom, hogy szeretsz, de sajnos, mi már nem lehetünk együtt – mondta a szemembe nézve.

-          De Niall… együtt lehetünk és együtt is kell lennünk. Egyikünknek sem jó, ha külön leszünk. Együtt boldogabbak vagyunk.

-          Mennem kell – mondta.

-          Nem! Ne hagyj itt! Ne menj el! Nem hagyhatsz itt!! NEM!! Kérlek – mondtam, de könnyedén kicsusszant a szorításomból és elsétált. Zokogva zuhantam a földre.

-          Kaitlyn! Kaitlyn! – kiáltott Emma, mire én megfordultam, de nem láttam sehol – Kaitlyn! – rázta meg a vállam, mire én hirtelen felültem az ágyamban.

-          Mi? Mi van? – kérdeztem még kábultan az álmosság miatt.

-          Csak egy rossz álom volt – ölelt át és ekkor vettem észre, hogy arcom nedves a könnyektől. Szóval meghallotta, hogy sírok és felébresztett.

-          Niall…

-          Róla álmodtál? – kérdezte, mire én bólogatni kezdtem. Most még jobban hiányzott – Figyelj, ha akarod, maradok estére.

-          Nem kell! Mindig ezt csinálod… próbálsz másokat magad elé helyezni. Nem kell! Legyél boldog! Josh szeret téged és nem bánom, ha nála alszol néha. Egész héten lemondtad a találkozóidat vele miattam. Hidd el ugyan így leszek, ha itt leszel, ha nem.

-          De…

-          Nem! Elmész szépen! – mondtam szigorúan nézve rá.

-          Okéééé… De ha valami van, hívj fel jó? Nem akarsz elmenni valahova, ha a mai napod úgyis szabad? – kérdezte.

-          Persze, hogy felhívlak és nem hiszem, mi lenne, ha ma inkább itthon maradnánk? – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Josh-sal remekül alakultak a dolgai és boldog volt mellette. A szemei csillogtak, akárhányszor szóba került és nem akartam, hogy miattam ez tönkre menjen.

*

Néztem az ablakból, ahogy Emma beül a kocsijába és kitolat a kapun. Egyedül voltam... Brad kint volt, ma ő volt a soros 1 társával, akik figyelték a kaput, nehogy valaki bejöjjön, majd csak éjfélkor váltják le őket, de utána még járnak egy kört a ház körül, majd az udvarban, szóval csak fél 1 körül érkezik meg. Még csak 7 óra volt és semmi ötletem nem volt, hogy mit csináljak addig.

Céltalanul bolyongtam a házban. Leültem a konyhában, majd a fürdőben megnéztem magam a tükörben. A nappaliban sétálgattam, aztán az emeletre mentem. Leültem az ágyam szélére, aztán úgy döntöttem, hogy rendet rakok. Leporoltam a szekrényeket, bevetettem az ágyamat, aztán felkaptam egy halom szennyes ruhát, ami az utóbbi napokban gyűlt össze a szobámba, és a mosókonyha felé vettem az irányt, ami az alaksorban volt.

Sötét volt és a villany nem a legjobban világította meg a helyiséget. Nem szerettem egyedül lenni itt, de ha már egyszer elindultam, lehoztam a ruhákat. A szennyeskosár felé vettem az irányt és bele szórtam mindent, ami a kezemben volt.

Tompa zajt hallottam az udvarról és az egyetlen kis ablak felé kaptam a fejem, ami a szobán volt. Sötét volt kint és az ablak magasan volt így nem láttam semmit. Szívem hangosan dobogott. Vártam, hogy az ablakban megpillantsak egy arcot, vagy megjelenjen egy kéz. Vártam, hogy újra halljam a hangot, de semmi nem történt. Körülnéztem és egy pillanatra nem mertem megmozdulni, aztán rájöttem, hogy az a legrosszabb, amit tehetek, ha itt ácsorgok. Felfutottam a földszintre a lépcsőfokokat kettesével szedve. Az ajtóban még visszafordultam, hogy megnézzem nem jön-e utánam valaki, de nem láttam senkit. A nappaliba érve gyorsan elhúztam a nagy sötétítő függönyöket, de még így sem éreztem magam biztonságban. Hallottam valamit, tudom, hogy hallottam valamit. Szívem még mindig a torkomban dobogott. Az ajtóhoz futottam, hogy megnézzem zárva van-e, majd a hátsó ajtót is megnéztem, de mind kettő zárva volt. Talán csak… képzeltem. Vagy egy macska lehetett. Nincs semmi baj, próbáltam magam nyugtatgatni, miközben visszasétáltam a nappaliba. Brad kint van, hogy megvédjen. Tudom, hogy őt nem könnyű átverni.

Megcsörrent egy telefon… de valami furcsa volt… nem az én csengőhangom volt az. Egy pillanatra összerezzentem és szívem megint gyorsabban vert a normálisnál. Csak álltam a nappaliban, majd halk, lassú léptekkel a hang irányába indultam, megint hallottam a puffanást és szinte remegve léptem ki a nappaliból. Hallottam, ahogy fogaim összekoccannak és kezeimet magamhoz szorítottam, hogy ne remegjek annyira. Körbenéztem, hogy mivel tudnám magam megvédeni, de nem láttam semmi erre alkalmas dolgot. A lépcső felé mentem, mikor rájöttem, hogy ismerős a csengőhang. Mindennap hallom… Emmáé volt az. Elkezdtem a hanghoz közeledni és megpillantottam Emma mobilját a lépcső mellett a földön, Josh neve villogott a kijelzőn.

-          Josh! Szia, Kaitlyn vagyok. Emma még nem ért oda? – kérdeztem meglepetten. És erősen szorítottam a telefont, hogy ki ne essen a kezemből a remegés miatt.

-          Szia! De, csak… Hogy kerül hozzád a mobilja? Már fél órája azt keressük, azt mondta biztos a kocsiban esett ki, de akkor…

-          Kaitlyn – hallottam Emma hangját, aki valószínűleg kikapta Josh kezéből a telefonját – Hál’ Isten… meg van… oké… beugrok érte vacsi után jó?

-          Persze, gyere csak – mondtam még mindig rémülten.

-          Oké, akkor majd érkezem. Szia – rakta le.

Megint ott tartottam ahol először, nem tudtam, hogy mit csináljak. Konyhába sétáltam és kinyitottam a hűtőt. A hűtőnk most is, mint mindig zsúfolva volt kajával. Lehet Niall is csak azért aludt nálam annyiszor, mert itt mindig volt reggelinek való, nevettem magamban, aztán újra szomorúság öntött el, mert tudtam, hogy többet már nem reggelizünk együtt. Becsaptam a hűtő ajtót és a konyhapultot kezdtem el sikálni, ami amúgy is tiszta volt, mert Emma szinte minden étkezés után lemossa egyszer. Aztán eszembe jutott, hogy mit fogok csinálni. Kivágtam a mélyhűtő ajtaját és elővettem belőle egy nagydoboz csokifagyit. Kerestem egy kanalat és leültem a TV elé. Beraktam a legromantikusabb filmet, amit találtam és elkezdtem nézni. A filmekben ez a módszer mindig beválta, ha szomorú volt a főszereplő. Már a film elején potyogni kezdtek a könnyeim és a fagyi fele már elég hamar elfogyott. Nem volt jó ötlet, de valamit csinálnom kellett.

Kopogtattak az ajtón, mire én újra összerezzentem és lassan a hang irányába néztem, amikor eszembe jutott, hogy Emma megígérte, hogy bejön a telefonjáért. Leraktam a fagyit és az ajtó felé siettem. Biztos a kulcsát is itthon hagyta, nevettem magamban. De amikor az ajtó halk kattanással kinyílt, nem azt láttam, mint amire számítottam...