18. Rész

Sziasztok:) Először is nagyon köszönöm a kommenteket és örülök az új olvasóknak:) kicsit megcsúsztam ezzel a résszel, de sikeresen megérkeztem:) ha kérdésetek van írjátok nyugodtan:DD és nekem is van kérdésem: ha ti lennétek Kaitlyn helyébe, mit tennétek?:) mármint én már tudom, mi lesz, csak kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok:)) írhattok ide is, facen is:)) köszi és jó olvasást:) xx

Próbáltam úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Reménykedtem, hogy Emma nem hallotta, ahogy minden este álomba sírtam magam. Nem akartam, hogy tudja, hogy mennyire fáj nekem ez az egész. Próbáltam mosolyogni, pedig belül apró darabokra törtem és nem éreztem semmi mást a fájdalmon kívül. Szerettem volna Niall karjaiban lenni, de mindig eszembe jutottak a képek és ilyenkor inkább újra kiabálni szerettem volna vele. Fájt, hogy azt hitte, hogy csak úgy elmentem volna, és hogy azt hitte nem fontos nekem. Pedig az volt. Újra és újra eszembe jutott, amikor azt mondta szeret és átölelt. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami a szívemet mardosta. De tartanom kellett magam. Az újságok tele voltak a képekkel és a szakításunkról szóló cikkekkel.

Emma telefonja megállás nélkül csörgött. Még több meghívást kaptam, mint azelőtt. Mindenki az első akart lenni, aki élő adásban közli a hírt, mindenki az első akart lenni, akinél vendégszerepelek és elmondom, hogy mi is történt valójában.

-          Ugye tudod, hogy ők addig fognak hívogatni, amíg el nem fogadod az egyiket? – kérdezte Emma.

-          Nem érdekel – mondtam mérgesen és kicsit hangosabban, mint akartam.

-          Ne engem utálj…

-          Nem utállak. Csak… nem akarom elhinni azt az egészet… - bámultam a földet.

-          Hogy vagy? – még mindig aggódott pedig amióta szakítottunk mindennap elmondtam neki, hogy jól vagyok.

-          Jól…

-          Tudom, hogy nem vagy jól. És azt is tudom, hogy ők is tudják.

-          El kéne fogadnom az egyik meghívást? – néztem rá.

-          Igen...

-          Fogadd el valamelyiket… - böktem ki végül.

-          Rendben.

*

Újra a piros kanapén ültem és a vörös hajú nőt figyeltem, aki a sminkese után kiáltozott mielőtt elkezdődött volna az adás. Annyi alapozó és púder volt rajta, hogy azt akár a terem túlsó végéből is észrevettem volna, de így hogy ilyen közel ültem hozzá, szinte már zavarta a szememet.

-          Szia Kaitlyn. Újra itt – mosolygott rám, mikor minden kamera ránk szegeződött.

-          Szia. Nos, igen… - már most utáltam ezt a beszélgetést. A torkom összeszorult és egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán most Niall is engem néz a TV-ben.

-          Mi történt? Amikor a legutóbb itt jártál, olyan volt, mintha egy tündérmesében élnél és mintha minden tökéletes lenne.

-          A tündérmeséknek is egyszer vége szakad. A mi tündérmesénk is ennyi volt… - csuklott el a hangom.

-          De miért? Olyan boldogok voltatok együtt – nézett rám sajnálkozva, de tudtam, hogy igazából egyáltalán nem érdekli az egész, csak az érdekelte, hogy jó műsört csináljon, hogy minél többen nézzék a ma esti showt.

-          Hazudott – mondtam ki végül.

-          Miben hazudott? – faggatott tovább.

-          Azt mondta szeret…

-          És ez nem így volt?

-          Mind láttuk a képeket… - erőltettem az arcomra egy mosolyt.

-          Nem tudom elhinni, hogy a kapcsolatotoknak így lett vége…

-          Nem csak az ő hibája, az enyém is. Túl naiv voltam. Mindent elhittem, amit mondott. Talán, ha valamit máshogy csinálok nem ez lett volna a vége.

-          Hiányzik? – tette fel a legeslegborzalmasabb kérdést, amit feltehetett. Hosszú percekig csak bámultam magam elé. Próbáltam kitörölni a könnycseppeket a szememből, úgy, hogy senki ne vegye észre, aztán halkan megszólaltam.

-          Fél évig voltam vele együtt. Fél évig minden este úgy aludtam el, hogy rá gondoltam. Fél évig csak miatta csináltam mindent. Azt kérdezed hiányzik-e? Igen, hihetetlenül hiányzik ő is, és hogy mellé bújjak, ahogy a szemembe néz és elfelejtek mindent. Hiányzik, aki mellette voltam. Hiányzik, hogy boldog voltam – mondtam feldúltan, lassan és kihangsúlyozva a szavakat. Idegesítettek a kérdései.

-          Akkor meg mi a probléma? Miért nem próbáljátok meg újra?

-          Látom te tényleg nem érted mi a helyzet – mondtam egyre mérgesebben. – A probléma, hogy már nem tudok megbízni benne.

-          Szereted még? – szegezte nekem a kérdést, ami olyan váratlanul ért, hogy remegni kezdtem. Meghökkenve néztem rá. Semmi sajnálatot nem hallottam ki a hangjából. Tapintatlan volt, amitől csak egyre szomorúbb és mérgesebb lettem.

-          Már nem tudom… - nyögtem ki a meglepettségtől a szemébe bámulva. Több szó nem tudott kijönni a számon. Remegve vettem a levegőt és szorított a mellkasom.

-          Sajnálom, ami kettőtökkel történt. Azt hiszem, ennyi lenne mára. Köszönjük, hogy itt voltál velünk és köszönjük önöknek, hogy velünk tartottak.

Könnyeimmel küszködve álltam fel a székből és Emma felé siettem.

-          Végül is… csak majdnem haraptad le a fejét.

-          Menjünk már – mondtam és már nem bírtam tovább, lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

-          Te s…?

-          Nem! – vágtam gyorsan közbe mielőtt bárki is meghallotta volna.

Az öltözőbe léptem és a könnyeim ömleni kezdtek a szememből. Vállam rázkódott a sírástól és a sminkem két fekete csíkként folyt le az arcomon. Megcsörrent a telefonom és anélkül, hogy megnéztem volna ki hív a fülemhez kaptam.

-          Igen? – szóltam bele, úgy, hogy közben próbáltam hangomba egy kis erőt önteni.

-          Sajnálom.

-          Tessék?

-          Sajnálom. Szeretlek. Hiányzol. Szűkségem van rád. Nem bírom tovább, azt akarom, hogy itt legyél. Sajnálom. Sajnálom. Kérlek. Nagyon szeretlek. Csak gyere vissza hozzám. Bármit megteszek. Megígérem, hogy örökre szeretni foglak. Kérlek hallgass végig. Nagyon fontos vagy nekem. Kérlek. Szeretlek – Niall hangja csengett a telefonba, de ő nem próbált erős lenni, hangja elcsuklott a szavak között és szinte láttam, ahogy egy könnycsepp buggyan elő csodálatos kék szemeiből.

Gondolkodás nélkül kinyomtam és most már még elviselhetetlenebb lett a fájdalom, amit amiatt éreztem, mert már nem vagyunk együtt. Én is vissza akartam kapni, de tudtam, hogy nem tudom elfelejteni, amit tett. Újra csengeni kezdett a telefonom. A fülemhez kaptam és egyszerűen csak annyit mondtam:

-          Nem, már mondtam nem!

-          Kaitlyn? – halottam egy mély hangot kiszűrődni a telefonomból. Egy dologban biztos voltam, nem Niall hangja volt az.

17. Rész

Sziasztok:) az előző részhez elég kevés komment érkezett, légyszi most írjátok le a véleményeteket, akár itt, akár facen:) köszi és jó olvasást:)xx

-          Ez meg mi? – néztem még mindig hitetlenkedve – Hol találtad?

-          Fent volt a hírek között és az újságban is benne van. De lehet, hogy csak fake…

-          Te is tudod, hogy ez nem fake – mondtam elcsukló hangom. – Egyedül szeretnék beszélni vele.

-          Mikor ér haza?

-          Egy óra múlva, azt mondta rögtön ide jön…

-          Akkor addig elmegyek valamerre. Próbálj megnyugodni. Biztos meg tudja magyarázni – próbált megnyugtatni, de nem ment neki túl jól. Aztán valamit, arról kezdett el mondani, hogy lehet, hogy a kép csak szerkesztve van. De tudtam, hogy nem... A TV-ben pont abban a pillanatban indult el a ’Save you tonight’ klippje… Derengeni kezdtek az emlékek…

Tudtam, hogy Emma még mindig beszél, de már nem hallottam, csak a képet néztem, aztán lefelé görgettem az oldalon és még több képet láttam. Ahogy Kelly megfogja Niall arcát, a következőn Niall oldalra néz, mintha körülnézne, és az utolsón, ahogy megcsókolják egymást. A szívem apró darabokra tört. Szemeim könnyel teltek meg és mielőtt még Emma befejezhette volna a mondandóját, a szobámba rohantam és előrángattam Niall táskáját az ágy alól, az én bőröndjeim mellől. Mostanában elég sokat aludt nálam, ezért az egyik fiókban csak az ő cuccai voltak, minden ruháját, amit találtam a táskába dobáltam, nem érdekelt hogyan, csak tűnjön el innen minden, ami rá emlékeztet. Az egyik pólóját nem tudtam rögtön a táskába dobni, ez volt rajtam, amikor először itt aludt, csak tartottam a kezemben és arra gondoltam, mit rontottam el, talán, ha valamit máshogy csinálok nem csalt volna meg. Könnyeim egyre szaporábban folytak végig az arcomon. Eszembe jutott, ahogy tegnap szorosan magához húzott, megcsókolt és azt mondta, hogy még soha nem szeretett senkit ennyire, mint most engem. Hogy örökre velem, akar maradni és nem akarja, hogy most elmenjek. Folytattam a pakolást, majd mikor befejeztem Emma felkiáltott, hogy elmegy, mert Niall hamarosan megérkezik. Niall táskáját az ajtó mellé dobtam és nem mozdultam, néztem ki az ablakon, majd a kanapéra rogytam, könnyeim már teljesen eláztatták az arcomat. Haza akartam menni, haza Californiába. Hallottam, ahogy a kulcs megfordul a zárban, majd az ajtó lassan kinyitódik és Niall belépett rajta.

-          Szia, kicsim. Megérkeztem.

Nem akartam, hogy itt legyen, még nem készültem fel erre a beszélgetésre. A nappaliba lépett és oda jött hozzám, hogy megcsókoljon, de én eltoltam magamtól.

-          Mi van? Várj… te sírtál? – kérdezte meglepődötten. Leült mellém és megához akart ölelni, de én ellöktem a kezét és felálltam a kanapéról. – Most mi van? Tudod, ha nem mondasz semmit, nem fogom tudni, hogy mi a baj.

-          Aha. Pedig jó lenne, ha rájönnél… – mondtam, miközben letöröltem az arcomról a könnyeket. Nem akartam gyengének tűnni. Most nem.

-          Jobb lenne, ha inkább elmondanád.

Felkaptam Emma laptopját, ami ugyan ott volt, ahova én az előbb leraktam, majd Niall kezébe adtam.

-          Nem, ő nem fontos! Már csak én vagyok fontos! Fontosabb vagyok neked, mint bárki más! Annyira fontos, hogy rá már nem is gondolsz! – emeltem fel a hangom.

-          Ez… - mondta a megfelelő szavak után keresgélve.

-          Miért? – néztem rá.

-          Én… Ő csókolt meg engem, én nem akartam… csak…

-          Igen, ez a legvalószínűbb…

-          Kaitlyn, figyelj, tudod, hogy nem csalnálak meg! – lépett oda hozzám.

-          Igen, a képeken is ezt látom. Hazudtál! Azt mondtad szeretsz, azt mondtad fontos vagyok neked – kiáltottam - Az egész világon van kb. 4 ember, akiben megbízok, és az egyik te voltál! De hazudtál…

-          Nem hazudtam – fogta meg a kezem és próbált a szemembe nézni. – Tényleg szeretlek.

-          Engedj el! – kiáltottam mérgesen és tudtam, hogy most már ő sem bír sokáig nyugodt maradni – Azt se tudom, hogy miért jöttem ide, el sem kellett volna fogadnom ezt a szerepet!

-          Talán igazad van… Úgyis imádtál Californiába lenni, most sem akarsz itt maradni. Nem is gondoltál rá, hogy maradj! De azt nem tudom, hogy hogyan gondoltad, hogy velem leszel, ha ennyire messze laksz, alig találkoztunk volna.

-          Fogalmad sincs, hogy mennyit jelent nekem California! Szerinted nem gondolok arra minden nap, hogy mi lesz?

-          Hát úgy látom nem!

-          Ott nőttem fel, ott kezdtem mindent! Nem kérheted, hogy most ne menjek vissza, amikor minden Californiához húz!! És… - nem engedte folytatni a mondatomat, mert csuklómnál fogva közelebb rántott magához és hevesen megcsókolt. Nem az a nyugodt, boldog csók volt, hanem az az ideges, amiben éreztem a haragját. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy mi történik, aztán visszacsókoltam. A falhoz nyomott és a hátamon benyúlt a pólóm alá, én pedig hajába túrtam. Szívem szaporábban kezdett dobogni. Kezét egyre lejjebb csúsztatta, majd az ölébe kapott és a kanapéhoz vitt. Még hevesebben csókolt, mint eddig és a melltartóm csatjával kezdett babrálni, de egy kézzel nem igazán sikerült neki. Újra és újra megcsókolta a nyakam, én pedig pólójába markoltam. Nem tudtam miért csókolt meg, azért, mert tényleg szeretett, vagy csak azért, mert azt akarta, hogy befogjam a szám. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de szerettem vele hülyeségeket csinálni. Arcán láttam a kétségbeesést és a félelmet. Aztán hirtelen bevillant előttem Kelly arca, ahogy Niall ugyan ezt csinálta vele, mint most velem. Ellöktem magamtól és a vitát ugyan ott folytattuk, ahol az előbb abba hagytuk.

-          Most mi van? – kérdezte idegesen.

-          Ennek a beszélgetésnek még nem volt vége… Bárcsak értenéd, hogy én mennyire szeretlek – suttogtam, inkább csak magamnak, mint neki, de ő meghallotta.

-          Szeretsz? Ezt te sem gondoltad komolyan… - csattant fel.

-          Mégis mit gondolsz miért lettem volna veled fél évig, ha nem szeretlek? – kérdeztem szemöldökömet felhúzva.

-          Hát fogalmam sincs… hírnév? Félelem? Nem tudom. De ha szeretsz valakit, nem gondolkodsz azon, hogy maradj e, vagy vissza menj e Californiába…

-          Hírnév? Szerinted a hírnév miatt voltam veled? Ugyan már! Viszont, ha te szerettél volna, megpróbáltál volna megérteni…

-          Te azt hiszed, hogy én nem szerettelek? Mindent megtettem, hogy boldog legyél… MINDENT! – kiáltotta a szemembe nézve. A szemeibe bámultam, amikbe egykor beleszerettem, amik miatt most meg akartam halni. A szemekbe, amik mindig rabul ejtettek… amiket ezer közül fel tudtam volna ismerni. Azok a szemek, amikben most láttam a haragot, a félelmet és a szomorúságot keveredni. Utáltam, hogy így néz rám, soha nem nézett még rám így és ez fájt, akármennyire is mérges voltam rá.

-          Ha szerettél volna… csak egy kicsit is… nem csalsz meg… - ordítottam, az utolsó szavakat erősen kihangsúlyozva. Az asztalon lévő poharat a kezembe vettem, majd teljes erőmből a földhöz vágtam. Apró darabokra tört. A nap sugarai megcsillantak a vizes szilánkokon. Niall egy pillanatra hátrálni kezdett a meglepetéstől, majd úgy fojtatta, mintha semmi sem történt volna:

-          Istenem… már megint ezt hozod fel? Értsd már meg, hogy én nem csaltalak meg!! Tudod, a kapcsolatok alapja a bizalom… Sajnálom, hogy te nem bízol bennem.

-          Az egyetlen dolog, amit nem értesz, hogy én tényleg igazán szerettelek, még soha nem voltam olyan boldog, mint amikor átöleltél! – ordítottam a szemébe. – Kár, hogy ezt sose fogod megérteni… – csak nézett rám, a könnyeim lefolytak az arcomon. Suttogva folytattam – Menj el!

-          De…

-          Csak menj már el!! – kiáltottam újra.

-          Várj még, hadd… - kezdett bele és az ő szemében is megcsillantak a könnycseppek. Most értettem meg igazán, hogy el fog veszíteni engem.

-          Nem érdekel… Csak menj el… Már nem bírom tovább… nem akarom, hogy ennél is jobban fájjon… - még mindig nem mozdult, csak állt és engem bámult.

-          Amikor először megláttalak… tudtam, hogy kellesz nekem… tudtam, hogy szűkségem van rád, mindennél jobban. És most azt akarod, hogy mennyek el? Rendben, ha ezt akarod… Csak mond ki hangosan még egyszer és már itt sem vagyok! De tudd, hogy nem jövök vissza…

-          Menj el! – megfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Nem akartam a szemébe nézni. Egyedül akartam lenni.

-          Ez gondolom az enyém… - kapta fel a táskáját az ajtó mellől, és amikor bólintottam suttogva folytatta – Szeretlek… Bárcsak tényleg tudnád, hogy mi történt akkor…

Arcomról most már patakokban folytak a könnyek. Hátamon még éreztem keze érintését, számon még éreztem a csókjai melegségét. Egész testem remegett a zokogástól. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hogy nincs más választásunk. Kelly arca lebegett a szemeim előtt és most meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Hallottam, ahogy Niall a földhöz vágta a kulcsát és az ajtóban még egy pillanatra megállt, majd becsapta maga mögött, úgy, hogy az egész ház beleremegett.

16. rész

Helló:) hát ez a rész kicsit hosszúra sikerült, de ez van:DD köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek:)) köszi és jó olvasást:) xx

-          Jó reggelt – ugrott mellém Niall.

-          Auu.. Hány óra? – kérdeztem álmosan.

-          Már 10… Hoztam reggelit – suttogta, majd felkelt és egy tálcát rakott az ölembe.

-          Húú… köszönöm – mosolyogtam álmosan. Mellém feküdt felkönyökölt és az arcomat leste. – Most már szabad tudnom, hogy hova megyünk?

-          Hát annyit elárulhatok, hogy eddig úgy volt, hogy a délelőttöt csak pihenéssel töltjük, de még nem jártál Írországban, ezért beszerveztem egy kis városnézést – újságolta izgatottan.

-          Oké és mikor indulunk? – kérdeztem a reggelimet majszolva.

-          Ha végeztél – szemei csillogtak és szája még mindig mosolyra görbült. Soha nem láttam még ilyen izgatottnak. Örült, hogy nekem örömet szerezhet.

*

A város gyönyörű volt. Kézen fogva sétáltunk végig zsúfolt utcákon, ahol néhány ember érdeklődve figyelt minket, a többiek pedig tudomást sem vettek rólunk. Azért a biztonsági őreink velünk jöttek. Úgy éreztem, hogy már soha nem lehetünk kettesben, de lassan már kezdtem hozzászokni ehhez az érzéshez. Először a kirakatokban gyönyörködtünk, majd Niall mosolyogva mutogatta a helyi nevezetességeket és elmesélte a legboldogabb emlékeit, amik a helyekhez kötik. Az egyik kedvenc éttermébe ültünk be ebédelni és az étlapot lapozgatva azt mondta:

-          Vidámpark…

-          Tessék? – néztem fel összeráncolva a szemöldökömet.

-          Vidámparkba megyünk ebéd után… - sandított fel egy pillanatra.

-          Vidámparkba? – szájam tátva maradt a meglepetéstől.

Már régóta nem voltam vidámparkban. Talán anyu halála után egyszer sem. Amikor kicsi voltam mindig izgalmasnak találtam az óriáskerekeket és a sok vicces játékot. Addig könyörögtem a szüleimnek, amíg el nem vittek. Az volt az hely, ahol utoljára együtt voltunk, mint egy igazi család. A bátyám, anya, apa és én. A bátyámmal, Bennel mindenre fel akartunk ülni, mindent ki akartunk próbálni. Olyan boldogok voltunk… de aztán kiderült anya betegsége és a boldogság szertefoszlott…

Hogy jutott eszébe Niall eszébe a vidámpark? Egyre izgatottabb lettem a hírtől. Áthajoltam az asztalon és egy csókot leheltem ajkaira. Mosolyogva huppantam vissza a helyemre.

-          Mégis mikor van időd neked kitalálni ilyen zseniális ötleteket? – kérdeztem fülig érő szájjal.

-          Amikor veled vagyok, csak úgy jönnek maguktól – kacsintott rám. Ettől a kacsintástól pillangók kezdtek repkedni a hasamban.

-          Imádlak – mondtam. Mire ő megfogta az asztalon pihenő kezemet és egy nagy puszit nyomott rá.

Olyan gyorsan lapátoltam be az ebédet, amilyen gyorsan csak tudtam. Indulni akartam, amilyen gyorsan csak lehet. Ő volt az egyetlen ember, aki ilyet kitalálhatott. A féléves évfordulónkat egy vidámparkban ünnepelni? Mégis ez volt a legcsodálatosabb ötlet, ami pillanatnyilag az eszembe jutott.

-          Nyugi már! – mondta nevetve két falat sült csirke között.

-          Tudod mikor voltam utoljára vidámparkban? – kérdeztem, majd mikor kérdőn rám nézett folytattam. – Kb. 9 évesen. Tudod az milyen régen volt már? Nem nyugszom meg! – jelentettem ki, mire ő nevetni kezdett.

*

A vidámpark egyszerűen mesés volt, először a körhintára akartam felülni, de Niall azt mondta, ez nem túl jó ötlet ebéd után, ezeket majd hagyjuk későbbre, nekem pedig be kellett látnom, hogy igaza van. Gyerekek sétáltak kezükben lufikkal, árusok árulták a finomságaikat és a kis ajándéktárgyakat. A céllövölde felé vettük az irányt, ahol Niall szerzett nekem egy plüss állatot, aztán megtanított engem is lőni. Aztán a rajongók is megtaláltak minket, de hamar végeztünk az autógramm osztogatással. Célba dobtunk egy bódénál, majd a tükörterem felé vettük az irányt.

-          Ez nagyon tetszene Zaynnek – nevetett hangosan. – Talán legközelebb őt is elhozom ide.

-          Aha, feledkezz meg nyugodtan a barátnődről. Mindegy ő meg majd elmegy valahova Louval, Liammel és Harryvel. – játszottam a sértődöttet, de rögtön elnevettem magam, ahogy arra gondoltam, Zayn és Niall, hogy keresgélnék egymást itt a tükrös útvesztőben.

Végre kipróbáltuk a körhintát, aztán különböző hullámvasutakra is felültünk, ahol sikoltozva kapaszkodtam Niall kezébe. Majd következett az óriáskerék, a tetejére érve szinte egyszerre kaptuk elő a telefonunkat és egy közös képet akartunk csinálni magunkról.

-          Azt akarom, hogy mindenki tudja, milyen boldog vagyok veled – mondtam, mire közelebb húzott magához.

„I feel like i’m on the top of the world with your love” írtam a kép mellé twitteren.

-          Együnk vattacukrot – kiáltott, mikor meglátott egy embert, aki édességeket árult.

Niall arca ragadt a vattacukortól, mikor egy puszit nyomtam rá. Ahogy nevetve haladtunk tovább, Niall hirtelen megtorpant, összeráncolta a homlokát és egy lány felé fordult:

-          Szia – mondta.

-          Niall! Szia – mosolygott a lány. Hosszú göndör vöröses barna haja a vállaira omlott és világoskék szemei csak úgy csillogtak.

-          Hát te? – kérdezte Niall.

-          A barátnőimmel eljöttünk vásárolgatni és gondoltuk akkor már ide is benézünk, úgyis olyan régen voltam itt. És te? Nem is tudtam, hogy haza jössz.

-          A barátnőmmel, Kaitlynnel vagyunk itt.

-          Ohh szia, Kelly vagyok - nyújtott felém kezet a lány.

-          Szia, én Kaitlyn – mosolyogtam vissza, de valahogy nagyon nem tetszett, ahogy a lány a barátomra nézett… az ÉN barátomra.

-          Mikor is találkoztunk utoljára? – kérdezte a lány ismét Niallhez fordulva.

-          Azt hiszem az x-factor óta nem láttalak.

-          Hosszú idő telt el azóta… megváltoztál…

-          Te viszont ugyanúgy nézel ki, mint amikor… - komolyodott el Niall.

-          Igen… Most mennem kell. Jó szórakozást – mosolygott Kelly. – Valamikor összefuthatnánk.

-          Jó, persze… majd hívj – mondta Niall mosolyogva.

Niall még egy percig bámult utána, majd kézen fogott és csendben tovább indultunk.

-          Öhmm… - kezdtem bele.

-          Igen?

-          Esetleg elmondhatnád, hogy ő ki volt.

-          Senki…

-          Aha, pont úgy néztél rá, mint a „senkikre” szokás nézni.

-          Egy régi barát… együtt jártunk…

-          Mi? – néztem rá és elengedtem a kezét.

-          Nem fontos…

-          Miért szakítottatok? – kérdeztem kicsit idegesen. Utáltam minden pillanatát ennek a beszélgetésnek és azt is utáltam, ahogy Kellyre nézett.

-          Mondtam már, nem fontos.

-          Az előbb beszélted meg vele, hogy találkozni fogtok.

-          Kaitly, figyelj - fogta meg a kezem és a szemembe nézett – Már nem fontos, már te vagy a fontos. Ennek a napnak csak kettőnkről kéne szólnia, ne hagyd, hogy bárki is elrontsa. Rendben? – mosolygott bíztatóan.

-          Rendben – öleltem át.

-          Most visszamegyünk a hotelbe és átöltözünk! A következő meglepetéshez másmilyen ruhát kell felvennünk.

-          Még egy meglepetés? Azt hittem ez volt a meglepetés – néztem csodálkozva. Ez a mai nap tele volt meglepetésekkel.

-          Azt hitted elmegyünk vacsora nélkül? – nevetett.

*

Egy rövid, fekete, pánt nélküli ruhát vettem fel, aminek a derék részét egy csillogó pánt fogta szorosabbra és egy lapos talpú cipőt. Autóba ültünk és 1 óra utazás után kiszálltunk egy kertes ház előtt.

-          Mielőtt elmennénk vacsizni ide még beugrunk – mondta mosolyogva.

-          Oké – mondtam neki vidáman.

Megállt az ajtóban, de ahelyett, hogy kopogott vagy csengetett volna, egyszerűen benyitott és elkiáltotta magát:

-          Anyuuuu, megérkeztünk.

-          Mi? – kérdeztem kikerekedett szemmel. Niallék házában álltunk. A házban egyszerű bútorok voltak, az egész olyan otthonos volt. A fal tele volt képekkel, Niallról, a bátyjáról és a család többi tagjáról. Nézegetni kezdtem a képeket, aztán mosolyogva az egyik képre böktem – Ez te vagy?

-          Igen – nevetett – Anyuuuuu, itthon vagyok – vette az irányt az egyik ajtó felé, de mielőtt oda ért volna egy alacsony, szőke nő futott ki rajta. Nagyon hasonlított Niallre, ő volta az anyukája, már egyszer találkoztunk, de nem volt vele időm nagyon beszélgetni, csak pár szót váltottunk.

-          Sziasztok – ölelte meg mosolyogva Niallt, majd felém igyekezett és engem is szorosan a karjaiba zárt.

-          Jó napot – köszöntem vissza.

-          Jaj, Kaitlyn tegezz csak nyugodtan! – mosolygott.

-          Rendben – mosolyogtam én is. – Sajnálom, hogy a múltkor nagyon kellett sietnem, de késésben voltam.

-          Semmi gond, megértem. Annyira örülök, hogy itt vagytok. Csináltam sütit gyertek egyetek belőle és igyatok valamit, mielőtt elmentek.

-          Jól van – nevetett Niall.

-          Annyira hiányzol - lépett oda hozzá.

-          Tudom, te is nekem – ölelték át újra egymást.

Pár darab sütit megettünk és közben beszélgettünk. Niall anyukája ahányszor fiára nézett, tekintete mindig tele volt büszkeséggel, boldogsággal, hogy újra látja és félelemmel, mert tudta, hogy hamarosan újra el fog menni. Tudtam, hogy mit érzett, én is ugyan ezt éreztem.

-          Most már mennünk kell – mondta Niall – én holnap délelőtt jövök még, csak hétfőn megyek haza, de Kaitlynnek már mennie kell.

-          Igen, interjúm lesz – helyeseltem.

-          Akkor holnap látjuk egymást kicsim. Kaitlyn neked pedig jó utat és boldog féléves évfordulót gyerekek – ölelt át minket.

-          Köszönjük – mondtuk egyszerre.

-          Induljunk – mutatott az ajtóra Niall.

Újabb fél óra autózás várt ránk, majd kiszálltunk egy teljesen üres helyen. Sehol senki, csak egy autó állt a miénk előtt. Sehol egy étterem.

-          Biztos jó helyen járunk? – faggattam Niallt.

-          Igen. Amikor kicsi voltam sokszor jártunk ide – kacagott. Majd egy kisebb domb felé vette az irányt. Örültem, hogy lapos talpú cipőt vettem fel, mert így könnyebben tudtam sétálni a füvön. A domb tetején megálltunk és Niall egy kis asztalhoz vezetett.

-          Ez meg hogy kerül ide? – vigyorogtam.

-          Pár barátomat megkértem, hogy hozzák ide délután – legyintett, majd az égre mutatott – Nézd!

A dombról tökéletesen lehetett látni a napnyugtát. A nap utolsó sugarai még megvilágították az eget, mielőtt mára eltűntek volna és a holddal cseréltek volna helyet.

-          Gyönyörű – mondtam. Közel húzott magához és megcsókolt.

A másik autóból egy feketehajú nő szállt ki és felénk igyekezett a kezében egy lefedett tálcával, amit elénk rakott és mosolyogva azt mondta:

-          Jó étvágyat! – majd levette róla a fedőt és magam előtt egy jókora tál spagettit láttam sok kicsi húsgombóccal.

-          Köszi, Kim – mosolygott Niall a lányra - Mindig is szerettem volna úgy spagettit, mint a Susi és Tekergőben. És ha már itt tartunk, mindig is szerettem volna spagetti csókolózni – pirult el mosolyogva.

-          Hűű – mondtam, de ezt is alig tudtam kinyögni – Megoldhatjuk – vigyorogtam.

*

-          Mikor szeretnéd megkapni az ajándékodat. Most vagy inkább később? – nézett rám vacsora után.

-          Ajándékot? Te bolond vagy! Egész nap a kedvemben jártál, ez volt a tökéletes nap és akkor még ajándékot is kapok?

-          Valahogy úgy…

-          Akkor először elmegyek a te ajándékodért, ami a kocsiban van.

Előhúztam a csomagtartóból egy gitártokot, láttam, hogy az interneten ezt nézegette és tudtam, hogy nagyon szeretné. Bár egy vagyonba került, de megérte. Mosolyogni akartam látni és sikerült is. Amint meglátta, szemei kikerekedtek és szája nyitva maradt.

-          Ez most komoly? Te megvetted?

-          Valahogy úgy… - válaszoltam a hangját utánozva.

-          Nálad tökéletesebb barátnőt el sem tudnék képzelni! – szorított magához. – Ehhez képest az én ajándékom semmi!

-          A te ajándékod? Megtervezted és véghezvitted a tökéletes napot. A te ajándékod tökéletes, a legjobb, amit valaha is kaptam és köszönöm.

Némán a kezembe nyomott egy kis csomagot. Leszedtem róla a szalagot és kinyitottam a dobozt. Egy nyaklánc volt benne, pont olyan, mint az övé egy lóhere volt rajta és a hátuljába a ’Forever’ szó volt vésve.

-          Olyan, mint az enyém. Az enyém párja, úgy ahogy te az én párom vagy. A másik felem és örökre veled akarok lenni. Szeretlek – suttogta. Ez az ajándék minket jelképezett és ez rengeteget jelentett nekem.

-          Én is szeretlek – telt meg könnyel a szemem. Lassan megcsókolt, majd újra és újra. Aztán még néhány pillanatig álltunk egymás karjaiban és azt akartam, hogy soha ne legyen vége ennek a pillanatnak. A napsugarait a holdsugarai váltották fel és a levegő hűlni kezdett.

-          Gyere, menjünk. Kim elintézi a cuccokat – mondta.

Egy közeli hotelben szálltunk meg, ahol magához ölelt és még vagy százszor elismételte, hogy mennyire szeret. Életem egyik legjobb napját töltöttem vele és a hotelben még ki tudtuk élvezni a féléves évfordulónk utolsó óráit is.

*

-          Szia, Emma, megérkeztem – kiáltottam, amikor beléptem a házba hétfő délután egy hosszúra sikerült fotózás után. – Ehhez a fotózáshoz most nagyon nem volt kedvem, de nyugi túléltem és… mi a baj? – kérdeztem aggódva.

-          Semmi – mondta. A TV előtt ült és az ölében a laptopja hevert. – Na jó, igazából de… Találtam valamit és szerintem ezt mindenképpen látnod kell – mondta, homlokán apró kis ráncok jelentek meg, mindig ilyen volt, ha aggódott valaki vagy valami miatt. Tudtam, hogy az a valaki most én vagyok.

A laptopját felém fordította és a képre bökött, ami meg volt nyitva. Megdöbbenve álltam a gép előtt, állam leesett. A harag, a csalódottság, a féltékenység és szomorúság egyszerre tört elő belőlem.