17. Rész

Sziasztok:) az előző részhez elég kevés komment érkezett, légyszi most írjátok le a véleményeteket, akár itt, akár facen:) köszi és jó olvasást:)xx

-          Ez meg mi? – néztem még mindig hitetlenkedve – Hol találtad?

-          Fent volt a hírek között és az újságban is benne van. De lehet, hogy csak fake…

-          Te is tudod, hogy ez nem fake – mondtam elcsukló hangom. – Egyedül szeretnék beszélni vele.

-          Mikor ér haza?

-          Egy óra múlva, azt mondta rögtön ide jön…

-          Akkor addig elmegyek valamerre. Próbálj megnyugodni. Biztos meg tudja magyarázni – próbált megnyugtatni, de nem ment neki túl jól. Aztán valamit, arról kezdett el mondani, hogy lehet, hogy a kép csak szerkesztve van. De tudtam, hogy nem... A TV-ben pont abban a pillanatban indult el a ’Save you tonight’ klippje… Derengeni kezdtek az emlékek…

Tudtam, hogy Emma még mindig beszél, de már nem hallottam, csak a képet néztem, aztán lefelé görgettem az oldalon és még több képet láttam. Ahogy Kelly megfogja Niall arcát, a következőn Niall oldalra néz, mintha körülnézne, és az utolsón, ahogy megcsókolják egymást. A szívem apró darabokra tört. Szemeim könnyel teltek meg és mielőtt még Emma befejezhette volna a mondandóját, a szobámba rohantam és előrángattam Niall táskáját az ágy alól, az én bőröndjeim mellől. Mostanában elég sokat aludt nálam, ezért az egyik fiókban csak az ő cuccai voltak, minden ruháját, amit találtam a táskába dobáltam, nem érdekelt hogyan, csak tűnjön el innen minden, ami rá emlékeztet. Az egyik pólóját nem tudtam rögtön a táskába dobni, ez volt rajtam, amikor először itt aludt, csak tartottam a kezemben és arra gondoltam, mit rontottam el, talán, ha valamit máshogy csinálok nem csalt volna meg. Könnyeim egyre szaporábban folytak végig az arcomon. Eszembe jutott, ahogy tegnap szorosan magához húzott, megcsókolt és azt mondta, hogy még soha nem szeretett senkit ennyire, mint most engem. Hogy örökre velem, akar maradni és nem akarja, hogy most elmenjek. Folytattam a pakolást, majd mikor befejeztem Emma felkiáltott, hogy elmegy, mert Niall hamarosan megérkezik. Niall táskáját az ajtó mellé dobtam és nem mozdultam, néztem ki az ablakon, majd a kanapéra rogytam, könnyeim már teljesen eláztatták az arcomat. Haza akartam menni, haza Californiába. Hallottam, ahogy a kulcs megfordul a zárban, majd az ajtó lassan kinyitódik és Niall belépett rajta.

-          Szia, kicsim. Megérkeztem.

Nem akartam, hogy itt legyen, még nem készültem fel erre a beszélgetésre. A nappaliba lépett és oda jött hozzám, hogy megcsókoljon, de én eltoltam magamtól.

-          Mi van? Várj… te sírtál? – kérdezte meglepődötten. Leült mellém és megához akart ölelni, de én ellöktem a kezét és felálltam a kanapéról. – Most mi van? Tudod, ha nem mondasz semmit, nem fogom tudni, hogy mi a baj.

-          Aha. Pedig jó lenne, ha rájönnél… – mondtam, miközben letöröltem az arcomról a könnyeket. Nem akartam gyengének tűnni. Most nem.

-          Jobb lenne, ha inkább elmondanád.

Felkaptam Emma laptopját, ami ugyan ott volt, ahova én az előbb leraktam, majd Niall kezébe adtam.

-          Nem, ő nem fontos! Már csak én vagyok fontos! Fontosabb vagyok neked, mint bárki más! Annyira fontos, hogy rá már nem is gondolsz! – emeltem fel a hangom.

-          Ez… - mondta a megfelelő szavak után keresgélve.

-          Miért? – néztem rá.

-          Én… Ő csókolt meg engem, én nem akartam… csak…

-          Igen, ez a legvalószínűbb…

-          Kaitlyn, figyelj, tudod, hogy nem csalnálak meg! – lépett oda hozzám.

-          Igen, a képeken is ezt látom. Hazudtál! Azt mondtad szeretsz, azt mondtad fontos vagyok neked – kiáltottam - Az egész világon van kb. 4 ember, akiben megbízok, és az egyik te voltál! De hazudtál…

-          Nem hazudtam – fogta meg a kezem és próbált a szemembe nézni. – Tényleg szeretlek.

-          Engedj el! – kiáltottam mérgesen és tudtam, hogy most már ő sem bír sokáig nyugodt maradni – Azt se tudom, hogy miért jöttem ide, el sem kellett volna fogadnom ezt a szerepet!

-          Talán igazad van… Úgyis imádtál Californiába lenni, most sem akarsz itt maradni. Nem is gondoltál rá, hogy maradj! De azt nem tudom, hogy hogyan gondoltad, hogy velem leszel, ha ennyire messze laksz, alig találkoztunk volna.

-          Fogalmad sincs, hogy mennyit jelent nekem California! Szerinted nem gondolok arra minden nap, hogy mi lesz?

-          Hát úgy látom nem!

-          Ott nőttem fel, ott kezdtem mindent! Nem kérheted, hogy most ne menjek vissza, amikor minden Californiához húz!! És… - nem engedte folytatni a mondatomat, mert csuklómnál fogva közelebb rántott magához és hevesen megcsókolt. Nem az a nyugodt, boldog csók volt, hanem az az ideges, amiben éreztem a haragját. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy mi történik, aztán visszacsókoltam. A falhoz nyomott és a hátamon benyúlt a pólóm alá, én pedig hajába túrtam. Szívem szaporábban kezdett dobogni. Kezét egyre lejjebb csúsztatta, majd az ölébe kapott és a kanapéhoz vitt. Még hevesebben csókolt, mint eddig és a melltartóm csatjával kezdett babrálni, de egy kézzel nem igazán sikerült neki. Újra és újra megcsókolta a nyakam, én pedig pólójába markoltam. Nem tudtam miért csókolt meg, azért, mert tényleg szeretett, vagy csak azért, mert azt akarta, hogy befogjam a szám. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de szerettem vele hülyeségeket csinálni. Arcán láttam a kétségbeesést és a félelmet. Aztán hirtelen bevillant előttem Kelly arca, ahogy Niall ugyan ezt csinálta vele, mint most velem. Ellöktem magamtól és a vitát ugyan ott folytattuk, ahol az előbb abba hagytuk.

-          Most mi van? – kérdezte idegesen.

-          Ennek a beszélgetésnek még nem volt vége… Bárcsak értenéd, hogy én mennyire szeretlek – suttogtam, inkább csak magamnak, mint neki, de ő meghallotta.

-          Szeretsz? Ezt te sem gondoltad komolyan… - csattant fel.

-          Mégis mit gondolsz miért lettem volna veled fél évig, ha nem szeretlek? – kérdeztem szemöldökömet felhúzva.

-          Hát fogalmam sincs… hírnév? Félelem? Nem tudom. De ha szeretsz valakit, nem gondolkodsz azon, hogy maradj e, vagy vissza menj e Californiába…

-          Hírnév? Szerinted a hírnév miatt voltam veled? Ugyan már! Viszont, ha te szerettél volna, megpróbáltál volna megérteni…

-          Te azt hiszed, hogy én nem szerettelek? Mindent megtettem, hogy boldog legyél… MINDENT! – kiáltotta a szemembe nézve. A szemeibe bámultam, amikbe egykor beleszerettem, amik miatt most meg akartam halni. A szemekbe, amik mindig rabul ejtettek… amiket ezer közül fel tudtam volna ismerni. Azok a szemek, amikben most láttam a haragot, a félelmet és a szomorúságot keveredni. Utáltam, hogy így néz rám, soha nem nézett még rám így és ez fájt, akármennyire is mérges voltam rá.

-          Ha szerettél volna… csak egy kicsit is… nem csalsz meg… - ordítottam, az utolsó szavakat erősen kihangsúlyozva. Az asztalon lévő poharat a kezembe vettem, majd teljes erőmből a földhöz vágtam. Apró darabokra tört. A nap sugarai megcsillantak a vizes szilánkokon. Niall egy pillanatra hátrálni kezdett a meglepetéstől, majd úgy fojtatta, mintha semmi sem történt volna:

-          Istenem… már megint ezt hozod fel? Értsd már meg, hogy én nem csaltalak meg!! Tudod, a kapcsolatok alapja a bizalom… Sajnálom, hogy te nem bízol bennem.

-          Az egyetlen dolog, amit nem értesz, hogy én tényleg igazán szerettelek, még soha nem voltam olyan boldog, mint amikor átöleltél! – ordítottam a szemébe. – Kár, hogy ezt sose fogod megérteni… – csak nézett rám, a könnyeim lefolytak az arcomon. Suttogva folytattam – Menj el!

-          De…

-          Csak menj már el!! – kiáltottam újra.

-          Várj még, hadd… - kezdett bele és az ő szemében is megcsillantak a könnycseppek. Most értettem meg igazán, hogy el fog veszíteni engem.

-          Nem érdekel… Csak menj el… Már nem bírom tovább… nem akarom, hogy ennél is jobban fájjon… - még mindig nem mozdult, csak állt és engem bámult.

-          Amikor először megláttalak… tudtam, hogy kellesz nekem… tudtam, hogy szűkségem van rád, mindennél jobban. És most azt akarod, hogy mennyek el? Rendben, ha ezt akarod… Csak mond ki hangosan még egyszer és már itt sem vagyok! De tudd, hogy nem jövök vissza…

-          Menj el! – megfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Nem akartam a szemébe nézni. Egyedül akartam lenni.

-          Ez gondolom az enyém… - kapta fel a táskáját az ajtó mellől, és amikor bólintottam suttogva folytatta – Szeretlek… Bárcsak tényleg tudnád, hogy mi történt akkor…

Arcomról most már patakokban folytak a könnyek. Hátamon még éreztem keze érintését, számon még éreztem a csókjai melegségét. Egész testem remegett a zokogástól. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hogy nincs más választásunk. Kelly arca lebegett a szemeim előtt és most meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Hallottam, ahogy Niall a földhöz vágta a kulcsát és az ajtóban még egy pillanatra megállt, majd becsapta maga mögött, úgy, hogy az egész ház beleremegett.