16. rész

Helló:) hát ez a rész kicsit hosszúra sikerült, de ez van:DD köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek:)) köszi és jó olvasást:) xx

-          Jó reggelt – ugrott mellém Niall.

-          Auu.. Hány óra? – kérdeztem álmosan.

-          Már 10… Hoztam reggelit – suttogta, majd felkelt és egy tálcát rakott az ölembe.

-          Húú… köszönöm – mosolyogtam álmosan. Mellém feküdt felkönyökölt és az arcomat leste. – Most már szabad tudnom, hogy hova megyünk?

-          Hát annyit elárulhatok, hogy eddig úgy volt, hogy a délelőttöt csak pihenéssel töltjük, de még nem jártál Írországban, ezért beszerveztem egy kis városnézést – újságolta izgatottan.

-          Oké és mikor indulunk? – kérdeztem a reggelimet majszolva.

-          Ha végeztél – szemei csillogtak és szája még mindig mosolyra görbült. Soha nem láttam még ilyen izgatottnak. Örült, hogy nekem örömet szerezhet.

*

A város gyönyörű volt. Kézen fogva sétáltunk végig zsúfolt utcákon, ahol néhány ember érdeklődve figyelt minket, a többiek pedig tudomást sem vettek rólunk. Azért a biztonsági őreink velünk jöttek. Úgy éreztem, hogy már soha nem lehetünk kettesben, de lassan már kezdtem hozzászokni ehhez az érzéshez. Először a kirakatokban gyönyörködtünk, majd Niall mosolyogva mutogatta a helyi nevezetességeket és elmesélte a legboldogabb emlékeit, amik a helyekhez kötik. Az egyik kedvenc éttermébe ültünk be ebédelni és az étlapot lapozgatva azt mondta:

-          Vidámpark…

-          Tessék? – néztem fel összeráncolva a szemöldökömet.

-          Vidámparkba megyünk ebéd után… - sandított fel egy pillanatra.

-          Vidámparkba? – szájam tátva maradt a meglepetéstől.

Már régóta nem voltam vidámparkban. Talán anyu halála után egyszer sem. Amikor kicsi voltam mindig izgalmasnak találtam az óriáskerekeket és a sok vicces játékot. Addig könyörögtem a szüleimnek, amíg el nem vittek. Az volt az hely, ahol utoljára együtt voltunk, mint egy igazi család. A bátyám, anya, apa és én. A bátyámmal, Bennel mindenre fel akartunk ülni, mindent ki akartunk próbálni. Olyan boldogok voltunk… de aztán kiderült anya betegsége és a boldogság szertefoszlott…

Hogy jutott eszébe Niall eszébe a vidámpark? Egyre izgatottabb lettem a hírtől. Áthajoltam az asztalon és egy csókot leheltem ajkaira. Mosolyogva huppantam vissza a helyemre.

-          Mégis mikor van időd neked kitalálni ilyen zseniális ötleteket? – kérdeztem fülig érő szájjal.

-          Amikor veled vagyok, csak úgy jönnek maguktól – kacsintott rám. Ettől a kacsintástól pillangók kezdtek repkedni a hasamban.

-          Imádlak – mondtam. Mire ő megfogta az asztalon pihenő kezemet és egy nagy puszit nyomott rá.

Olyan gyorsan lapátoltam be az ebédet, amilyen gyorsan csak tudtam. Indulni akartam, amilyen gyorsan csak lehet. Ő volt az egyetlen ember, aki ilyet kitalálhatott. A féléves évfordulónkat egy vidámparkban ünnepelni? Mégis ez volt a legcsodálatosabb ötlet, ami pillanatnyilag az eszembe jutott.

-          Nyugi már! – mondta nevetve két falat sült csirke között.

-          Tudod mikor voltam utoljára vidámparkban? – kérdeztem, majd mikor kérdőn rám nézett folytattam. – Kb. 9 évesen. Tudod az milyen régen volt már? Nem nyugszom meg! – jelentettem ki, mire ő nevetni kezdett.

*

A vidámpark egyszerűen mesés volt, először a körhintára akartam felülni, de Niall azt mondta, ez nem túl jó ötlet ebéd után, ezeket majd hagyjuk későbbre, nekem pedig be kellett látnom, hogy igaza van. Gyerekek sétáltak kezükben lufikkal, árusok árulták a finomságaikat és a kis ajándéktárgyakat. A céllövölde felé vettük az irányt, ahol Niall szerzett nekem egy plüss állatot, aztán megtanított engem is lőni. Aztán a rajongók is megtaláltak minket, de hamar végeztünk az autógramm osztogatással. Célba dobtunk egy bódénál, majd a tükörterem felé vettük az irányt.

-          Ez nagyon tetszene Zaynnek – nevetett hangosan. – Talán legközelebb őt is elhozom ide.

-          Aha, feledkezz meg nyugodtan a barátnődről. Mindegy ő meg majd elmegy valahova Louval, Liammel és Harryvel. – játszottam a sértődöttet, de rögtön elnevettem magam, ahogy arra gondoltam, Zayn és Niall, hogy keresgélnék egymást itt a tükrös útvesztőben.

Végre kipróbáltuk a körhintát, aztán különböző hullámvasutakra is felültünk, ahol sikoltozva kapaszkodtam Niall kezébe. Majd következett az óriáskerék, a tetejére érve szinte egyszerre kaptuk elő a telefonunkat és egy közös képet akartunk csinálni magunkról.

-          Azt akarom, hogy mindenki tudja, milyen boldog vagyok veled – mondtam, mire közelebb húzott magához.

„I feel like i’m on the top of the world with your love” írtam a kép mellé twitteren.

-          Együnk vattacukrot – kiáltott, mikor meglátott egy embert, aki édességeket árult.

Niall arca ragadt a vattacukortól, mikor egy puszit nyomtam rá. Ahogy nevetve haladtunk tovább, Niall hirtelen megtorpant, összeráncolta a homlokát és egy lány felé fordult:

-          Szia – mondta.

-          Niall! Szia – mosolygott a lány. Hosszú göndör vöröses barna haja a vállaira omlott és világoskék szemei csak úgy csillogtak.

-          Hát te? – kérdezte Niall.

-          A barátnőimmel eljöttünk vásárolgatni és gondoltuk akkor már ide is benézünk, úgyis olyan régen voltam itt. És te? Nem is tudtam, hogy haza jössz.

-          A barátnőmmel, Kaitlynnel vagyunk itt.

-          Ohh szia, Kelly vagyok - nyújtott felém kezet a lány.

-          Szia, én Kaitlyn – mosolyogtam vissza, de valahogy nagyon nem tetszett, ahogy a lány a barátomra nézett… az ÉN barátomra.

-          Mikor is találkoztunk utoljára? – kérdezte a lány ismét Niallhez fordulva.

-          Azt hiszem az x-factor óta nem láttalak.

-          Hosszú idő telt el azóta… megváltoztál…

-          Te viszont ugyanúgy nézel ki, mint amikor… - komolyodott el Niall.

-          Igen… Most mennem kell. Jó szórakozást – mosolygott Kelly. – Valamikor összefuthatnánk.

-          Jó, persze… majd hívj – mondta Niall mosolyogva.

Niall még egy percig bámult utána, majd kézen fogott és csendben tovább indultunk.

-          Öhmm… - kezdtem bele.

-          Igen?

-          Esetleg elmondhatnád, hogy ő ki volt.

-          Senki…

-          Aha, pont úgy néztél rá, mint a „senkikre” szokás nézni.

-          Egy régi barát… együtt jártunk…

-          Mi? – néztem rá és elengedtem a kezét.

-          Nem fontos…

-          Miért szakítottatok? – kérdeztem kicsit idegesen. Utáltam minden pillanatát ennek a beszélgetésnek és azt is utáltam, ahogy Kellyre nézett.

-          Mondtam már, nem fontos.

-          Az előbb beszélted meg vele, hogy találkozni fogtok.

-          Kaitly, figyelj - fogta meg a kezem és a szemembe nézett – Már nem fontos, már te vagy a fontos. Ennek a napnak csak kettőnkről kéne szólnia, ne hagyd, hogy bárki is elrontsa. Rendben? – mosolygott bíztatóan.

-          Rendben – öleltem át.

-          Most visszamegyünk a hotelbe és átöltözünk! A következő meglepetéshez másmilyen ruhát kell felvennünk.

-          Még egy meglepetés? Azt hittem ez volt a meglepetés – néztem csodálkozva. Ez a mai nap tele volt meglepetésekkel.

-          Azt hitted elmegyünk vacsora nélkül? – nevetett.

*

Egy rövid, fekete, pánt nélküli ruhát vettem fel, aminek a derék részét egy csillogó pánt fogta szorosabbra és egy lapos talpú cipőt. Autóba ültünk és 1 óra utazás után kiszálltunk egy kertes ház előtt.

-          Mielőtt elmennénk vacsizni ide még beugrunk – mondta mosolyogva.

-          Oké – mondtam neki vidáman.

Megállt az ajtóban, de ahelyett, hogy kopogott vagy csengetett volna, egyszerűen benyitott és elkiáltotta magát:

-          Anyuuuu, megérkeztünk.

-          Mi? – kérdeztem kikerekedett szemmel. Niallék házában álltunk. A házban egyszerű bútorok voltak, az egész olyan otthonos volt. A fal tele volt képekkel, Niallról, a bátyjáról és a család többi tagjáról. Nézegetni kezdtem a képeket, aztán mosolyogva az egyik képre böktem – Ez te vagy?

-          Igen – nevetett – Anyuuuuu, itthon vagyok – vette az irányt az egyik ajtó felé, de mielőtt oda ért volna egy alacsony, szőke nő futott ki rajta. Nagyon hasonlított Niallre, ő volta az anyukája, már egyszer találkoztunk, de nem volt vele időm nagyon beszélgetni, csak pár szót váltottunk.

-          Sziasztok – ölelte meg mosolyogva Niallt, majd felém igyekezett és engem is szorosan a karjaiba zárt.

-          Jó napot – köszöntem vissza.

-          Jaj, Kaitlyn tegezz csak nyugodtan! – mosolygott.

-          Rendben – mosolyogtam én is. – Sajnálom, hogy a múltkor nagyon kellett sietnem, de késésben voltam.

-          Semmi gond, megértem. Annyira örülök, hogy itt vagytok. Csináltam sütit gyertek egyetek belőle és igyatok valamit, mielőtt elmentek.

-          Jól van – nevetett Niall.

-          Annyira hiányzol - lépett oda hozzá.

-          Tudom, te is nekem – ölelték át újra egymást.

Pár darab sütit megettünk és közben beszélgettünk. Niall anyukája ahányszor fiára nézett, tekintete mindig tele volt büszkeséggel, boldogsággal, hogy újra látja és félelemmel, mert tudta, hogy hamarosan újra el fog menni. Tudtam, hogy mit érzett, én is ugyan ezt éreztem.

-          Most már mennünk kell – mondta Niall – én holnap délelőtt jövök még, csak hétfőn megyek haza, de Kaitlynnek már mennie kell.

-          Igen, interjúm lesz – helyeseltem.

-          Akkor holnap látjuk egymást kicsim. Kaitlyn neked pedig jó utat és boldog féléves évfordulót gyerekek – ölelt át minket.

-          Köszönjük – mondtuk egyszerre.

-          Induljunk – mutatott az ajtóra Niall.

Újabb fél óra autózás várt ránk, majd kiszálltunk egy teljesen üres helyen. Sehol senki, csak egy autó állt a miénk előtt. Sehol egy étterem.

-          Biztos jó helyen járunk? – faggattam Niallt.

-          Igen. Amikor kicsi voltam sokszor jártunk ide – kacagott. Majd egy kisebb domb felé vette az irányt. Örültem, hogy lapos talpú cipőt vettem fel, mert így könnyebben tudtam sétálni a füvön. A domb tetején megálltunk és Niall egy kis asztalhoz vezetett.

-          Ez meg hogy kerül ide? – vigyorogtam.

-          Pár barátomat megkértem, hogy hozzák ide délután – legyintett, majd az égre mutatott – Nézd!

A dombról tökéletesen lehetett látni a napnyugtát. A nap utolsó sugarai még megvilágították az eget, mielőtt mára eltűntek volna és a holddal cseréltek volna helyet.

-          Gyönyörű – mondtam. Közel húzott magához és megcsókolt.

A másik autóból egy feketehajú nő szállt ki és felénk igyekezett a kezében egy lefedett tálcával, amit elénk rakott és mosolyogva azt mondta:

-          Jó étvágyat! – majd levette róla a fedőt és magam előtt egy jókora tál spagettit láttam sok kicsi húsgombóccal.

-          Köszi, Kim – mosolygott Niall a lányra - Mindig is szerettem volna úgy spagettit, mint a Susi és Tekergőben. És ha már itt tartunk, mindig is szerettem volna spagetti csókolózni – pirult el mosolyogva.

-          Hűű – mondtam, de ezt is alig tudtam kinyögni – Megoldhatjuk – vigyorogtam.

*

-          Mikor szeretnéd megkapni az ajándékodat. Most vagy inkább később? – nézett rám vacsora után.

-          Ajándékot? Te bolond vagy! Egész nap a kedvemben jártál, ez volt a tökéletes nap és akkor még ajándékot is kapok?

-          Valahogy úgy…

-          Akkor először elmegyek a te ajándékodért, ami a kocsiban van.

Előhúztam a csomagtartóból egy gitártokot, láttam, hogy az interneten ezt nézegette és tudtam, hogy nagyon szeretné. Bár egy vagyonba került, de megérte. Mosolyogni akartam látni és sikerült is. Amint meglátta, szemei kikerekedtek és szája nyitva maradt.

-          Ez most komoly? Te megvetted?

-          Valahogy úgy… - válaszoltam a hangját utánozva.

-          Nálad tökéletesebb barátnőt el sem tudnék képzelni! – szorított magához. – Ehhez képest az én ajándékom semmi!

-          A te ajándékod? Megtervezted és véghezvitted a tökéletes napot. A te ajándékod tökéletes, a legjobb, amit valaha is kaptam és köszönöm.

Némán a kezembe nyomott egy kis csomagot. Leszedtem róla a szalagot és kinyitottam a dobozt. Egy nyaklánc volt benne, pont olyan, mint az övé egy lóhere volt rajta és a hátuljába a ’Forever’ szó volt vésve.

-          Olyan, mint az enyém. Az enyém párja, úgy ahogy te az én párom vagy. A másik felem és örökre veled akarok lenni. Szeretlek – suttogta. Ez az ajándék minket jelképezett és ez rengeteget jelentett nekem.

-          Én is szeretlek – telt meg könnyel a szemem. Lassan megcsókolt, majd újra és újra. Aztán még néhány pillanatig álltunk egymás karjaiban és azt akartam, hogy soha ne legyen vége ennek a pillanatnak. A napsugarait a holdsugarai váltották fel és a levegő hűlni kezdett.

-          Gyere, menjünk. Kim elintézi a cuccokat – mondta.

Egy közeli hotelben szálltunk meg, ahol magához ölelt és még vagy százszor elismételte, hogy mennyire szeret. Életem egyik legjobb napját töltöttem vele és a hotelben még ki tudtuk élvezni a féléves évfordulónk utolsó óráit is.

*

-          Szia, Emma, megérkeztem – kiáltottam, amikor beléptem a házba hétfő délután egy hosszúra sikerült fotózás után. – Ehhez a fotózáshoz most nagyon nem volt kedvem, de nyugi túléltem és… mi a baj? – kérdeztem aggódva.

-          Semmi – mondta. A TV előtt ült és az ölében a laptopja hevert. – Na jó, igazából de… Találtam valamit és szerintem ezt mindenképpen látnod kell – mondta, homlokán apró kis ráncok jelentek meg, mindig ilyen volt, ha aggódott valaki vagy valami miatt. Tudtam, hogy az a valaki most én vagyok.

A laptopját felém fordította és a képre bökött, ami meg volt nyitva. Megdöbbenve álltam a gép előtt, állam leesett. A harag, a csalódottság, a féltékenység és szomorúság egyszerre tört elő belőlem.