18. Rész

Sziasztok:) Először is nagyon köszönöm a kommenteket és örülök az új olvasóknak:) kicsit megcsúsztam ezzel a résszel, de sikeresen megérkeztem:) ha kérdésetek van írjátok nyugodtan:DD és nekem is van kérdésem: ha ti lennétek Kaitlyn helyébe, mit tennétek?:) mármint én már tudom, mi lesz, csak kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok:)) írhattok ide is, facen is:)) köszi és jó olvasást:) xx

Próbáltam úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Reménykedtem, hogy Emma nem hallotta, ahogy minden este álomba sírtam magam. Nem akartam, hogy tudja, hogy mennyire fáj nekem ez az egész. Próbáltam mosolyogni, pedig belül apró darabokra törtem és nem éreztem semmi mást a fájdalmon kívül. Szerettem volna Niall karjaiban lenni, de mindig eszembe jutottak a képek és ilyenkor inkább újra kiabálni szerettem volna vele. Fájt, hogy azt hitte, hogy csak úgy elmentem volna, és hogy azt hitte nem fontos nekem. Pedig az volt. Újra és újra eszembe jutott, amikor azt mondta szeret és átölelt. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami a szívemet mardosta. De tartanom kellett magam. Az újságok tele voltak a képekkel és a szakításunkról szóló cikkekkel.

Emma telefonja megállás nélkül csörgött. Még több meghívást kaptam, mint azelőtt. Mindenki az első akart lenni, aki élő adásban közli a hírt, mindenki az első akart lenni, akinél vendégszerepelek és elmondom, hogy mi is történt valójában.

-          Ugye tudod, hogy ők addig fognak hívogatni, amíg el nem fogadod az egyiket? – kérdezte Emma.

-          Nem érdekel – mondtam mérgesen és kicsit hangosabban, mint akartam.

-          Ne engem utálj…

-          Nem utállak. Csak… nem akarom elhinni azt az egészet… - bámultam a földet.

-          Hogy vagy? – még mindig aggódott pedig amióta szakítottunk mindennap elmondtam neki, hogy jól vagyok.

-          Jól…

-          Tudom, hogy nem vagy jól. És azt is tudom, hogy ők is tudják.

-          El kéne fogadnom az egyik meghívást? – néztem rá.

-          Igen...

-          Fogadd el valamelyiket… - böktem ki végül.

-          Rendben.

*

Újra a piros kanapén ültem és a vörös hajú nőt figyeltem, aki a sminkese után kiáltozott mielőtt elkezdődött volna az adás. Annyi alapozó és púder volt rajta, hogy azt akár a terem túlsó végéből is észrevettem volna, de így hogy ilyen közel ültem hozzá, szinte már zavarta a szememet.

-          Szia Kaitlyn. Újra itt – mosolygott rám, mikor minden kamera ránk szegeződött.

-          Szia. Nos, igen… - már most utáltam ezt a beszélgetést. A torkom összeszorult és egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán most Niall is engem néz a TV-ben.

-          Mi történt? Amikor a legutóbb itt jártál, olyan volt, mintha egy tündérmesében élnél és mintha minden tökéletes lenne.

-          A tündérmeséknek is egyszer vége szakad. A mi tündérmesénk is ennyi volt… - csuklott el a hangom.

-          De miért? Olyan boldogok voltatok együtt – nézett rám sajnálkozva, de tudtam, hogy igazából egyáltalán nem érdekli az egész, csak az érdekelte, hogy jó műsört csináljon, hogy minél többen nézzék a ma esti showt.

-          Hazudott – mondtam ki végül.

-          Miben hazudott? – faggatott tovább.

-          Azt mondta szeret…

-          És ez nem így volt?

-          Mind láttuk a képeket… - erőltettem az arcomra egy mosolyt.

-          Nem tudom elhinni, hogy a kapcsolatotoknak így lett vége…

-          Nem csak az ő hibája, az enyém is. Túl naiv voltam. Mindent elhittem, amit mondott. Talán, ha valamit máshogy csinálok nem ez lett volna a vége.

-          Hiányzik? – tette fel a legeslegborzalmasabb kérdést, amit feltehetett. Hosszú percekig csak bámultam magam elé. Próbáltam kitörölni a könnycseppeket a szememből, úgy, hogy senki ne vegye észre, aztán halkan megszólaltam.

-          Fél évig voltam vele együtt. Fél évig minden este úgy aludtam el, hogy rá gondoltam. Fél évig csak miatta csináltam mindent. Azt kérdezed hiányzik-e? Igen, hihetetlenül hiányzik ő is, és hogy mellé bújjak, ahogy a szemembe néz és elfelejtek mindent. Hiányzik, aki mellette voltam. Hiányzik, hogy boldog voltam – mondtam feldúltan, lassan és kihangsúlyozva a szavakat. Idegesítettek a kérdései.

-          Akkor meg mi a probléma? Miért nem próbáljátok meg újra?

-          Látom te tényleg nem érted mi a helyzet – mondtam egyre mérgesebben. – A probléma, hogy már nem tudok megbízni benne.

-          Szereted még? – szegezte nekem a kérdést, ami olyan váratlanul ért, hogy remegni kezdtem. Meghökkenve néztem rá. Semmi sajnálatot nem hallottam ki a hangjából. Tapintatlan volt, amitől csak egyre szomorúbb és mérgesebb lettem.

-          Már nem tudom… - nyögtem ki a meglepettségtől a szemébe bámulva. Több szó nem tudott kijönni a számon. Remegve vettem a levegőt és szorított a mellkasom.

-          Sajnálom, ami kettőtökkel történt. Azt hiszem, ennyi lenne mára. Köszönjük, hogy itt voltál velünk és köszönjük önöknek, hogy velünk tartottak.

Könnyeimmel küszködve álltam fel a székből és Emma felé siettem.

-          Végül is… csak majdnem haraptad le a fejét.

-          Menjünk már – mondtam és már nem bírtam tovább, lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

-          Te s…?

-          Nem! – vágtam gyorsan közbe mielőtt bárki is meghallotta volna.

Az öltözőbe léptem és a könnyeim ömleni kezdtek a szememből. Vállam rázkódott a sírástól és a sminkem két fekete csíkként folyt le az arcomon. Megcsörrent a telefonom és anélkül, hogy megnéztem volna ki hív a fülemhez kaptam.

-          Igen? – szóltam bele, úgy, hogy közben próbáltam hangomba egy kis erőt önteni.

-          Sajnálom.

-          Tessék?

-          Sajnálom. Szeretlek. Hiányzol. Szűkségem van rád. Nem bírom tovább, azt akarom, hogy itt legyél. Sajnálom. Sajnálom. Kérlek. Nagyon szeretlek. Csak gyere vissza hozzám. Bármit megteszek. Megígérem, hogy örökre szeretni foglak. Kérlek hallgass végig. Nagyon fontos vagy nekem. Kérlek. Szeretlek – Niall hangja csengett a telefonba, de ő nem próbált erős lenni, hangja elcsuklott a szavak között és szinte láttam, ahogy egy könnycsepp buggyan elő csodálatos kék szemeiből.

Gondolkodás nélkül kinyomtam és most már még elviselhetetlenebb lett a fájdalom, amit amiatt éreztem, mert már nem vagyunk együtt. Én is vissza akartam kapni, de tudtam, hogy nem tudom elfelejteni, amit tett. Újra csengeni kezdett a telefonom. A fülemhez kaptam és egyszerűen csak annyit mondtam:

-          Nem, már mondtam nem!

-          Kaitlyn? – halottam egy mély hangot kiszűrődni a telefonomból. Egy dologban biztos voltam, nem Niall hangja volt az.