19. Rész

Lassan közeledünk a storym vége felé:')) köszi és jó olvasást:) xx

-          Matty?  Te meg mit akarsz?? – kérdeztem meglepetten.

-          Csak láttam az interjút és… megsajnáltalak… Nem szeretnél beszélgetni? Valamikor összefuthatnánk…

-          Amikor a legutóbb összefutottunk nem lett túl jó vége a dolgoknak… - mondtam. És eszembe jutott, hogy Niall akkor aludt nálam először, hogy ott volt nekem, mikor senki más nem. Hogy megmentett és megvédett… hogy szeretett… hogy velem volt, pedig nem is kértem. Összeszorul a torkom és a gyomrom apróra zsugorodott.

-          Te is tudod, hogy azt megbántam… Hihetetlenül. Figyelj, talán előröl kezdhetnénk.

-          Nem! – vágtam rá gyorsan.

-          Gondold csak át. Talán majd sikerül meggyőznöm téged.

-          Nem hiszem. Most szakítottam a barátommal, miért kell nehezebbé tenned a dolgokat?

-          Én könnyíteni akarok rajta. Talán segíthetek elűzni a bánatodat.

-          Nem kell segíteni. Megoldom egyedül is… - vágtam le a telefont.

*

Csengettek, én pedig rekord gyorsasággal futottam le a lépcsőn, hogy kinyissam az ajtót, miközben Emmának kiabáltam, hogy majd én nyitom. De amint kivágtam a nagy fehér ajtót megbántam, hogy nem hagytam, hogy Emma tegye. Könnyek csorogtak végig az arcomon és Niall szemeibe bámultam.

-          Szia… én… csak… öhmm… sajnálom – mondta zavartan.

-          Hiányzol… - suttogtam.

-          Te is nekem – ölelt át.

-          Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg, amikor hívtál. Nem kellett volna szakítanunk… - suttogtam.

-          Tudom – mondta, egy csókot nyomva a homlokomra. Újra végig futott, az az ismerős borzongás a testemen. – De mi nem lehetünk együtt… - suttogta a hajamba.

-          Miért? – kérdeztem és még egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

-          Te is tudod… Azért amiért szakítottál velem… Ha rám nézel mindig ő fog eszedbe jutni… Már nem bízol bennem – mondta egy halvány mosollyal az arcán, miközben behajlított mutatóujjával az arcomat simogatta.

-          Mindent megteszek, csak gyere vissza… Nem fogok rá gondolni… Soha… Megígérem.

-          Ezt nem ígérheted meg… Már most is csak az jár a fejedben, hogy miért tettem ezt, hogy mi történt, amiről nem tudsz. Tudom, hogy szeretsz, de sajnos, mi már nem lehetünk együtt – mondta a szemembe nézve.

-          De Niall… együtt lehetünk és együtt is kell lennünk. Egyikünknek sem jó, ha külön leszünk. Együtt boldogabbak vagyunk.

-          Mennem kell – mondta.

-          Nem! Ne hagyj itt! Ne menj el! Nem hagyhatsz itt!! NEM!! Kérlek – mondtam, de könnyedén kicsusszant a szorításomból és elsétált. Zokogva zuhantam a földre.

-          Kaitlyn! Kaitlyn! – kiáltott Emma, mire én megfordultam, de nem láttam sehol – Kaitlyn! – rázta meg a vállam, mire én hirtelen felültem az ágyamban.

-          Mi? Mi van? – kérdeztem még kábultan az álmosság miatt.

-          Csak egy rossz álom volt – ölelt át és ekkor vettem észre, hogy arcom nedves a könnyektől. Szóval meghallotta, hogy sírok és felébresztett.

-          Niall…

-          Róla álmodtál? – kérdezte, mire én bólogatni kezdtem. Most még jobban hiányzott – Figyelj, ha akarod, maradok estére.

-          Nem kell! Mindig ezt csinálod… próbálsz másokat magad elé helyezni. Nem kell! Legyél boldog! Josh szeret téged és nem bánom, ha nála alszol néha. Egész héten lemondtad a találkozóidat vele miattam. Hidd el ugyan így leszek, ha itt leszel, ha nem.

-          De…

-          Nem! Elmész szépen! – mondtam szigorúan nézve rá.

-          Okéééé… De ha valami van, hívj fel jó? Nem akarsz elmenni valahova, ha a mai napod úgyis szabad? – kérdezte.

-          Persze, hogy felhívlak és nem hiszem, mi lenne, ha ma inkább itthon maradnánk? – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Josh-sal remekül alakultak a dolgai és boldog volt mellette. A szemei csillogtak, akárhányszor szóba került és nem akartam, hogy miattam ez tönkre menjen.

*

Néztem az ablakból, ahogy Emma beül a kocsijába és kitolat a kapun. Egyedül voltam... Brad kint volt, ma ő volt a soros 1 társával, akik figyelték a kaput, nehogy valaki bejöjjön, majd csak éjfélkor váltják le őket, de utána még járnak egy kört a ház körül, majd az udvarban, szóval csak fél 1 körül érkezik meg. Még csak 7 óra volt és semmi ötletem nem volt, hogy mit csináljak addig.

Céltalanul bolyongtam a házban. Leültem a konyhában, majd a fürdőben megnéztem magam a tükörben. A nappaliban sétálgattam, aztán az emeletre mentem. Leültem az ágyam szélére, aztán úgy döntöttem, hogy rendet rakok. Leporoltam a szekrényeket, bevetettem az ágyamat, aztán felkaptam egy halom szennyes ruhát, ami az utóbbi napokban gyűlt össze a szobámba, és a mosókonyha felé vettem az irányt, ami az alaksorban volt.

Sötét volt és a villany nem a legjobban világította meg a helyiséget. Nem szerettem egyedül lenni itt, de ha már egyszer elindultam, lehoztam a ruhákat. A szennyeskosár felé vettem az irányt és bele szórtam mindent, ami a kezemben volt.

Tompa zajt hallottam az udvarról és az egyetlen kis ablak felé kaptam a fejem, ami a szobán volt. Sötét volt kint és az ablak magasan volt így nem láttam semmit. Szívem hangosan dobogott. Vártam, hogy az ablakban megpillantsak egy arcot, vagy megjelenjen egy kéz. Vártam, hogy újra halljam a hangot, de semmi nem történt. Körülnéztem és egy pillanatra nem mertem megmozdulni, aztán rájöttem, hogy az a legrosszabb, amit tehetek, ha itt ácsorgok. Felfutottam a földszintre a lépcsőfokokat kettesével szedve. Az ajtóban még visszafordultam, hogy megnézzem nem jön-e utánam valaki, de nem láttam senkit. A nappaliba érve gyorsan elhúztam a nagy sötétítő függönyöket, de még így sem éreztem magam biztonságban. Hallottam valamit, tudom, hogy hallottam valamit. Szívem még mindig a torkomban dobogott. Az ajtóhoz futottam, hogy megnézzem zárva van-e, majd a hátsó ajtót is megnéztem, de mind kettő zárva volt. Talán csak… képzeltem. Vagy egy macska lehetett. Nincs semmi baj, próbáltam magam nyugtatgatni, miközben visszasétáltam a nappaliba. Brad kint van, hogy megvédjen. Tudom, hogy őt nem könnyű átverni.

Megcsörrent egy telefon… de valami furcsa volt… nem az én csengőhangom volt az. Egy pillanatra összerezzentem és szívem megint gyorsabban vert a normálisnál. Csak álltam a nappaliban, majd halk, lassú léptekkel a hang irányába indultam, megint hallottam a puffanást és szinte remegve léptem ki a nappaliból. Hallottam, ahogy fogaim összekoccannak és kezeimet magamhoz szorítottam, hogy ne remegjek annyira. Körbenéztem, hogy mivel tudnám magam megvédeni, de nem láttam semmi erre alkalmas dolgot. A lépcső felé mentem, mikor rájöttem, hogy ismerős a csengőhang. Mindennap hallom… Emmáé volt az. Elkezdtem a hanghoz közeledni és megpillantottam Emma mobilját a lépcső mellett a földön, Josh neve villogott a kijelzőn.

-          Josh! Szia, Kaitlyn vagyok. Emma még nem ért oda? – kérdeztem meglepetten. És erősen szorítottam a telefont, hogy ki ne essen a kezemből a remegés miatt.

-          Szia! De, csak… Hogy kerül hozzád a mobilja? Már fél órája azt keressük, azt mondta biztos a kocsiban esett ki, de akkor…

-          Kaitlyn – hallottam Emma hangját, aki valószínűleg kikapta Josh kezéből a telefonját – Hál’ Isten… meg van… oké… beugrok érte vacsi után jó?

-          Persze, gyere csak – mondtam még mindig rémülten.

-          Oké, akkor majd érkezem. Szia – rakta le.

Megint ott tartottam ahol először, nem tudtam, hogy mit csináljak. Konyhába sétáltam és kinyitottam a hűtőt. A hűtőnk most is, mint mindig zsúfolva volt kajával. Lehet Niall is csak azért aludt nálam annyiszor, mert itt mindig volt reggelinek való, nevettem magamban, aztán újra szomorúság öntött el, mert tudtam, hogy többet már nem reggelizünk együtt. Becsaptam a hűtő ajtót és a konyhapultot kezdtem el sikálni, ami amúgy is tiszta volt, mert Emma szinte minden étkezés után lemossa egyszer. Aztán eszembe jutott, hogy mit fogok csinálni. Kivágtam a mélyhűtő ajtaját és elővettem belőle egy nagydoboz csokifagyit. Kerestem egy kanalat és leültem a TV elé. Beraktam a legromantikusabb filmet, amit találtam és elkezdtem nézni. A filmekben ez a módszer mindig beválta, ha szomorú volt a főszereplő. Már a film elején potyogni kezdtek a könnyeim és a fagyi fele már elég hamar elfogyott. Nem volt jó ötlet, de valamit csinálnom kellett.

Kopogtattak az ajtón, mire én újra összerezzentem és lassan a hang irányába néztem, amikor eszembe jutott, hogy Emma megígérte, hogy bejön a telefonjáért. Leraktam a fagyit és az ajtó felé siettem. Biztos a kulcsát is itthon hagyta, nevettem magamban. De amikor az ajtó halk kattanással kinyílt, nem azt láttam, mint amire számítottam...

18. Rész

Sziasztok:) Először is nagyon köszönöm a kommenteket és örülök az új olvasóknak:) kicsit megcsúsztam ezzel a résszel, de sikeresen megérkeztem:) ha kérdésetek van írjátok nyugodtan:DD és nekem is van kérdésem: ha ti lennétek Kaitlyn helyébe, mit tennétek?:) mármint én már tudom, mi lesz, csak kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok:)) írhattok ide is, facen is:)) köszi és jó olvasást:) xx

Próbáltam úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Reménykedtem, hogy Emma nem hallotta, ahogy minden este álomba sírtam magam. Nem akartam, hogy tudja, hogy mennyire fáj nekem ez az egész. Próbáltam mosolyogni, pedig belül apró darabokra törtem és nem éreztem semmi mást a fájdalmon kívül. Szerettem volna Niall karjaiban lenni, de mindig eszembe jutottak a képek és ilyenkor inkább újra kiabálni szerettem volna vele. Fájt, hogy azt hitte, hogy csak úgy elmentem volna, és hogy azt hitte nem fontos nekem. Pedig az volt. Újra és újra eszembe jutott, amikor azt mondta szeret és átölelt. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami a szívemet mardosta. De tartanom kellett magam. Az újságok tele voltak a képekkel és a szakításunkról szóló cikkekkel.

Emma telefonja megállás nélkül csörgött. Még több meghívást kaptam, mint azelőtt. Mindenki az első akart lenni, aki élő adásban közli a hírt, mindenki az első akart lenni, akinél vendégszerepelek és elmondom, hogy mi is történt valójában.

-          Ugye tudod, hogy ők addig fognak hívogatni, amíg el nem fogadod az egyiket? – kérdezte Emma.

-          Nem érdekel – mondtam mérgesen és kicsit hangosabban, mint akartam.

-          Ne engem utálj…

-          Nem utállak. Csak… nem akarom elhinni azt az egészet… - bámultam a földet.

-          Hogy vagy? – még mindig aggódott pedig amióta szakítottunk mindennap elmondtam neki, hogy jól vagyok.

-          Jól…

-          Tudom, hogy nem vagy jól. És azt is tudom, hogy ők is tudják.

-          El kéne fogadnom az egyik meghívást? – néztem rá.

-          Igen...

-          Fogadd el valamelyiket… - böktem ki végül.

-          Rendben.

*

Újra a piros kanapén ültem és a vörös hajú nőt figyeltem, aki a sminkese után kiáltozott mielőtt elkezdődött volna az adás. Annyi alapozó és púder volt rajta, hogy azt akár a terem túlsó végéből is észrevettem volna, de így hogy ilyen közel ültem hozzá, szinte már zavarta a szememet.

-          Szia Kaitlyn. Újra itt – mosolygott rám, mikor minden kamera ránk szegeződött.

-          Szia. Nos, igen… - már most utáltam ezt a beszélgetést. A torkom összeszorult és egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán most Niall is engem néz a TV-ben.

-          Mi történt? Amikor a legutóbb itt jártál, olyan volt, mintha egy tündérmesében élnél és mintha minden tökéletes lenne.

-          A tündérmeséknek is egyszer vége szakad. A mi tündérmesénk is ennyi volt… - csuklott el a hangom.

-          De miért? Olyan boldogok voltatok együtt – nézett rám sajnálkozva, de tudtam, hogy igazából egyáltalán nem érdekli az egész, csak az érdekelte, hogy jó műsört csináljon, hogy minél többen nézzék a ma esti showt.

-          Hazudott – mondtam ki végül.

-          Miben hazudott? – faggatott tovább.

-          Azt mondta szeret…

-          És ez nem így volt?

-          Mind láttuk a képeket… - erőltettem az arcomra egy mosolyt.

-          Nem tudom elhinni, hogy a kapcsolatotoknak így lett vége…

-          Nem csak az ő hibája, az enyém is. Túl naiv voltam. Mindent elhittem, amit mondott. Talán, ha valamit máshogy csinálok nem ez lett volna a vége.

-          Hiányzik? – tette fel a legeslegborzalmasabb kérdést, amit feltehetett. Hosszú percekig csak bámultam magam elé. Próbáltam kitörölni a könnycseppeket a szememből, úgy, hogy senki ne vegye észre, aztán halkan megszólaltam.

-          Fél évig voltam vele együtt. Fél évig minden este úgy aludtam el, hogy rá gondoltam. Fél évig csak miatta csináltam mindent. Azt kérdezed hiányzik-e? Igen, hihetetlenül hiányzik ő is, és hogy mellé bújjak, ahogy a szemembe néz és elfelejtek mindent. Hiányzik, aki mellette voltam. Hiányzik, hogy boldog voltam – mondtam feldúltan, lassan és kihangsúlyozva a szavakat. Idegesítettek a kérdései.

-          Akkor meg mi a probléma? Miért nem próbáljátok meg újra?

-          Látom te tényleg nem érted mi a helyzet – mondtam egyre mérgesebben. – A probléma, hogy már nem tudok megbízni benne.

-          Szereted még? – szegezte nekem a kérdést, ami olyan váratlanul ért, hogy remegni kezdtem. Meghökkenve néztem rá. Semmi sajnálatot nem hallottam ki a hangjából. Tapintatlan volt, amitől csak egyre szomorúbb és mérgesebb lettem.

-          Már nem tudom… - nyögtem ki a meglepettségtől a szemébe bámulva. Több szó nem tudott kijönni a számon. Remegve vettem a levegőt és szorított a mellkasom.

-          Sajnálom, ami kettőtökkel történt. Azt hiszem, ennyi lenne mára. Köszönjük, hogy itt voltál velünk és köszönjük önöknek, hogy velünk tartottak.

Könnyeimmel küszködve álltam fel a székből és Emma felé siettem.

-          Végül is… csak majdnem haraptad le a fejét.

-          Menjünk már – mondtam és már nem bírtam tovább, lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

-          Te s…?

-          Nem! – vágtam gyorsan közbe mielőtt bárki is meghallotta volna.

Az öltözőbe léptem és a könnyeim ömleni kezdtek a szememből. Vállam rázkódott a sírástól és a sminkem két fekete csíkként folyt le az arcomon. Megcsörrent a telefonom és anélkül, hogy megnéztem volna ki hív a fülemhez kaptam.

-          Igen? – szóltam bele, úgy, hogy közben próbáltam hangomba egy kis erőt önteni.

-          Sajnálom.

-          Tessék?

-          Sajnálom. Szeretlek. Hiányzol. Szűkségem van rád. Nem bírom tovább, azt akarom, hogy itt legyél. Sajnálom. Sajnálom. Kérlek. Nagyon szeretlek. Csak gyere vissza hozzám. Bármit megteszek. Megígérem, hogy örökre szeretni foglak. Kérlek hallgass végig. Nagyon fontos vagy nekem. Kérlek. Szeretlek – Niall hangja csengett a telefonba, de ő nem próbált erős lenni, hangja elcsuklott a szavak között és szinte láttam, ahogy egy könnycsepp buggyan elő csodálatos kék szemeiből.

Gondolkodás nélkül kinyomtam és most már még elviselhetetlenebb lett a fájdalom, amit amiatt éreztem, mert már nem vagyunk együtt. Én is vissza akartam kapni, de tudtam, hogy nem tudom elfelejteni, amit tett. Újra csengeni kezdett a telefonom. A fülemhez kaptam és egyszerűen csak annyit mondtam:

-          Nem, már mondtam nem!

-          Kaitlyn? – halottam egy mély hangot kiszűrődni a telefonomból. Egy dologban biztos voltam, nem Niall hangja volt az.

17. Rész

Sziasztok:) az előző részhez elég kevés komment érkezett, légyszi most írjátok le a véleményeteket, akár itt, akár facen:) köszi és jó olvasást:)xx

-          Ez meg mi? – néztem még mindig hitetlenkedve – Hol találtad?

-          Fent volt a hírek között és az újságban is benne van. De lehet, hogy csak fake…

-          Te is tudod, hogy ez nem fake – mondtam elcsukló hangom. – Egyedül szeretnék beszélni vele.

-          Mikor ér haza?

-          Egy óra múlva, azt mondta rögtön ide jön…

-          Akkor addig elmegyek valamerre. Próbálj megnyugodni. Biztos meg tudja magyarázni – próbált megnyugtatni, de nem ment neki túl jól. Aztán valamit, arról kezdett el mondani, hogy lehet, hogy a kép csak szerkesztve van. De tudtam, hogy nem... A TV-ben pont abban a pillanatban indult el a ’Save you tonight’ klippje… Derengeni kezdtek az emlékek…

Tudtam, hogy Emma még mindig beszél, de már nem hallottam, csak a képet néztem, aztán lefelé görgettem az oldalon és még több képet láttam. Ahogy Kelly megfogja Niall arcát, a következőn Niall oldalra néz, mintha körülnézne, és az utolsón, ahogy megcsókolják egymást. A szívem apró darabokra tört. Szemeim könnyel teltek meg és mielőtt még Emma befejezhette volna a mondandóját, a szobámba rohantam és előrángattam Niall táskáját az ágy alól, az én bőröndjeim mellől. Mostanában elég sokat aludt nálam, ezért az egyik fiókban csak az ő cuccai voltak, minden ruháját, amit találtam a táskába dobáltam, nem érdekelt hogyan, csak tűnjön el innen minden, ami rá emlékeztet. Az egyik pólóját nem tudtam rögtön a táskába dobni, ez volt rajtam, amikor először itt aludt, csak tartottam a kezemben és arra gondoltam, mit rontottam el, talán, ha valamit máshogy csinálok nem csalt volna meg. Könnyeim egyre szaporábban folytak végig az arcomon. Eszembe jutott, ahogy tegnap szorosan magához húzott, megcsókolt és azt mondta, hogy még soha nem szeretett senkit ennyire, mint most engem. Hogy örökre velem, akar maradni és nem akarja, hogy most elmenjek. Folytattam a pakolást, majd mikor befejeztem Emma felkiáltott, hogy elmegy, mert Niall hamarosan megérkezik. Niall táskáját az ajtó mellé dobtam és nem mozdultam, néztem ki az ablakon, majd a kanapéra rogytam, könnyeim már teljesen eláztatták az arcomat. Haza akartam menni, haza Californiába. Hallottam, ahogy a kulcs megfordul a zárban, majd az ajtó lassan kinyitódik és Niall belépett rajta.

-          Szia, kicsim. Megérkeztem.

Nem akartam, hogy itt legyen, még nem készültem fel erre a beszélgetésre. A nappaliba lépett és oda jött hozzám, hogy megcsókoljon, de én eltoltam magamtól.

-          Mi van? Várj… te sírtál? – kérdezte meglepődötten. Leült mellém és megához akart ölelni, de én ellöktem a kezét és felálltam a kanapéról. – Most mi van? Tudod, ha nem mondasz semmit, nem fogom tudni, hogy mi a baj.

-          Aha. Pedig jó lenne, ha rájönnél… – mondtam, miközben letöröltem az arcomról a könnyeket. Nem akartam gyengének tűnni. Most nem.

-          Jobb lenne, ha inkább elmondanád.

Felkaptam Emma laptopját, ami ugyan ott volt, ahova én az előbb leraktam, majd Niall kezébe adtam.

-          Nem, ő nem fontos! Már csak én vagyok fontos! Fontosabb vagyok neked, mint bárki más! Annyira fontos, hogy rá már nem is gondolsz! – emeltem fel a hangom.

-          Ez… - mondta a megfelelő szavak után keresgélve.

-          Miért? – néztem rá.

-          Én… Ő csókolt meg engem, én nem akartam… csak…

-          Igen, ez a legvalószínűbb…

-          Kaitlyn, figyelj, tudod, hogy nem csalnálak meg! – lépett oda hozzám.

-          Igen, a képeken is ezt látom. Hazudtál! Azt mondtad szeretsz, azt mondtad fontos vagyok neked – kiáltottam - Az egész világon van kb. 4 ember, akiben megbízok, és az egyik te voltál! De hazudtál…

-          Nem hazudtam – fogta meg a kezem és próbált a szemembe nézni. – Tényleg szeretlek.

-          Engedj el! – kiáltottam mérgesen és tudtam, hogy most már ő sem bír sokáig nyugodt maradni – Azt se tudom, hogy miért jöttem ide, el sem kellett volna fogadnom ezt a szerepet!

-          Talán igazad van… Úgyis imádtál Californiába lenni, most sem akarsz itt maradni. Nem is gondoltál rá, hogy maradj! De azt nem tudom, hogy hogyan gondoltad, hogy velem leszel, ha ennyire messze laksz, alig találkoztunk volna.

-          Fogalmad sincs, hogy mennyit jelent nekem California! Szerinted nem gondolok arra minden nap, hogy mi lesz?

-          Hát úgy látom nem!

-          Ott nőttem fel, ott kezdtem mindent! Nem kérheted, hogy most ne menjek vissza, amikor minden Californiához húz!! És… - nem engedte folytatni a mondatomat, mert csuklómnál fogva közelebb rántott magához és hevesen megcsókolt. Nem az a nyugodt, boldog csók volt, hanem az az ideges, amiben éreztem a haragját. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy mi történik, aztán visszacsókoltam. A falhoz nyomott és a hátamon benyúlt a pólóm alá, én pedig hajába túrtam. Szívem szaporábban kezdett dobogni. Kezét egyre lejjebb csúsztatta, majd az ölébe kapott és a kanapéhoz vitt. Még hevesebben csókolt, mint eddig és a melltartóm csatjával kezdett babrálni, de egy kézzel nem igazán sikerült neki. Újra és újra megcsókolta a nyakam, én pedig pólójába markoltam. Nem tudtam miért csókolt meg, azért, mert tényleg szeretett, vagy csak azért, mert azt akarta, hogy befogjam a szám. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de szerettem vele hülyeségeket csinálni. Arcán láttam a kétségbeesést és a félelmet. Aztán hirtelen bevillant előttem Kelly arca, ahogy Niall ugyan ezt csinálta vele, mint most velem. Ellöktem magamtól és a vitát ugyan ott folytattuk, ahol az előbb abba hagytuk.

-          Most mi van? – kérdezte idegesen.

-          Ennek a beszélgetésnek még nem volt vége… Bárcsak értenéd, hogy én mennyire szeretlek – suttogtam, inkább csak magamnak, mint neki, de ő meghallotta.

-          Szeretsz? Ezt te sem gondoltad komolyan… - csattant fel.

-          Mégis mit gondolsz miért lettem volna veled fél évig, ha nem szeretlek? – kérdeztem szemöldökömet felhúzva.

-          Hát fogalmam sincs… hírnév? Félelem? Nem tudom. De ha szeretsz valakit, nem gondolkodsz azon, hogy maradj e, vagy vissza menj e Californiába…

-          Hírnév? Szerinted a hírnév miatt voltam veled? Ugyan már! Viszont, ha te szerettél volna, megpróbáltál volna megérteni…

-          Te azt hiszed, hogy én nem szerettelek? Mindent megtettem, hogy boldog legyél… MINDENT! – kiáltotta a szemembe nézve. A szemeibe bámultam, amikbe egykor beleszerettem, amik miatt most meg akartam halni. A szemekbe, amik mindig rabul ejtettek… amiket ezer közül fel tudtam volna ismerni. Azok a szemek, amikben most láttam a haragot, a félelmet és a szomorúságot keveredni. Utáltam, hogy így néz rám, soha nem nézett még rám így és ez fájt, akármennyire is mérges voltam rá.

-          Ha szerettél volna… csak egy kicsit is… nem csalsz meg… - ordítottam, az utolsó szavakat erősen kihangsúlyozva. Az asztalon lévő poharat a kezembe vettem, majd teljes erőmből a földhöz vágtam. Apró darabokra tört. A nap sugarai megcsillantak a vizes szilánkokon. Niall egy pillanatra hátrálni kezdett a meglepetéstől, majd úgy fojtatta, mintha semmi sem történt volna:

-          Istenem… már megint ezt hozod fel? Értsd már meg, hogy én nem csaltalak meg!! Tudod, a kapcsolatok alapja a bizalom… Sajnálom, hogy te nem bízol bennem.

-          Az egyetlen dolog, amit nem értesz, hogy én tényleg igazán szerettelek, még soha nem voltam olyan boldog, mint amikor átöleltél! – ordítottam a szemébe. – Kár, hogy ezt sose fogod megérteni… – csak nézett rám, a könnyeim lefolytak az arcomon. Suttogva folytattam – Menj el!

-          De…

-          Csak menj már el!! – kiáltottam újra.

-          Várj még, hadd… - kezdett bele és az ő szemében is megcsillantak a könnycseppek. Most értettem meg igazán, hogy el fog veszíteni engem.

-          Nem érdekel… Csak menj el… Már nem bírom tovább… nem akarom, hogy ennél is jobban fájjon… - még mindig nem mozdult, csak állt és engem bámult.

-          Amikor először megláttalak… tudtam, hogy kellesz nekem… tudtam, hogy szűkségem van rád, mindennél jobban. És most azt akarod, hogy mennyek el? Rendben, ha ezt akarod… Csak mond ki hangosan még egyszer és már itt sem vagyok! De tudd, hogy nem jövök vissza…

-          Menj el! – megfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Nem akartam a szemébe nézni. Egyedül akartam lenni.

-          Ez gondolom az enyém… - kapta fel a táskáját az ajtó mellől, és amikor bólintottam suttogva folytatta – Szeretlek… Bárcsak tényleg tudnád, hogy mi történt akkor…

Arcomról most már patakokban folytak a könnyek. Hátamon még éreztem keze érintését, számon még éreztem a csókjai melegségét. Egész testem remegett a zokogástól. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hogy nincs más választásunk. Kelly arca lebegett a szemeim előtt és most meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Hallottam, ahogy Niall a földhöz vágta a kulcsát és az ajtóban még egy pillanatra megállt, majd becsapta maga mögött, úgy, hogy az egész ház beleremegett.