7. rész

Sziasztok:) Szóval itt a következő rész. Kicsit hosszabb lett, mint ahogy akartam, de máshogy nagyon nem jöttek volna ki a dolgok. Légyszi írjatok véleményt, írjátok meg, hogy mi tetszik és mi nem, mert nekem még mindig nem tetszik ahogy írok, mintha valami hiányozna belőle.:/ Azt is írjátok le, hogy mi a véleményetek arról az ötletről, amit az előző résznél írtam. köszi és jó olvasást:))

-          És itt is van következő sztárvendégünk, Kaitlyn Littlewood! Szia Kaitlyn! Csodásan nézel ki ma este! – mondta a műsorvezető a vörösszőnyegen, rám és a ruhámra tekintve. Egy fekete, testhezálló miniruha volt rajtam és egy fekete magassarkú.

-          Köszönöm. Annyira jó hogy itt lehetek. Már kíváncsi vagyok, hogy kik kapnak díjat!

-          Mindannyian kíváncsiak vagyunk! Azt szabad tudnunk, hogy te kiknek drukkolsz?

-          Azt hiszem, hogy nem árulok el semmi meglepőt sem, ha azt mondom, hogy a One Directionnnek, mint az év bandája, nem csak azért, mert a ’What Makes You Beautiful’ most az egyik kedvenc számom, hanem azért is, mert az utóbbi időben közelebb kerültem hozzájuk és mint a barátjuk remélem, hogy megnyerik.

-          Kaitlyn, akkor beszélgessünk egy kicsit rólad is. Hogy tetszik London?

-          Amit eddig láttam belőle az nagyon tetszett. Majd még szeretnék részletesebben is körül nézni, ha lesz időm. Imádom ezt a helyet!

-          Örülünk, hogy ha szeretsz itt lenni! És ha már rólad van szó, mi indított el téged a színészi pályán?

-          Nos… - próbáltam mosolyogni, de elő tört bennem minden emlék. Erősnek akartam látszani, hogy ne lássa senki sem szememben a szomorúságot… hogy büszke legyek magamra és mindenki más is büszke legyen rám. – Mint talán azt tudjátok, anyukám elég hamar eltávozott közülünk… - mély levegőt vettem, hogy folytatni tudjam – Szóval, ahogy azt gondolhatjátok eléggé le voltam törve – torkom még ennyi év után is összeszorult – el kellett foglalnom magam valamivel és ez a színészkedés volt. Eleinte színházban… a színpadon semmi nem számított, minden megszűnt.

-          Részvétem… Nem is tudtam, hogy anyukád… - nem folytatta, mintha egy pillanatra nem is tudta volna, hogy hogyan folytassa. Nem tudta mit, mondjon… így csak ennyit mondott – Köszönöm, hogy itt voltál.

-          Én köszönöm…

Mikor sétáltam el még hallottam, ahogy köszönti a következő vendéget, de nem tudtam semmire sem figyelni… Nem akartam, hogy ezzel legyen holnap tele az újság, nem akartam, hogy sajnálkozzanak. Nem akartam emlékezni arra napra, de az emlékek lassan kezdtek előtörni, akármennyire is próbáltam elterelni a figyelem nem sikerült. Csak anyu járt a fejembe… a kék szemei, és ahogy azt mondja „Ne sírj! Tudod, hogy büszke vagyok rád ugye?”… Igyekeztem elrejteni a szomorúságomat és az emberekre mosolyogni, megállni, hogy lefényképezzenek és integetni nekik. De újra és újra eszembe jutott… a kórházban a számra akarták rakni a szájmaszkot… és én csak sírtam, nem akartam felvenni, ha felvettem volna az olyan lett volna, mintha beismerném, hogy igen, anyu beteg… és mindent akartam csak azt nem… a színészkedést sem csak azért kezdtem el mert ez lefoglalt, hanem azért is, mert azt akartam, hogy a többi ember ne lássa, ha szomorú vagyok! El akartam hitetni mindenkivel, hogy jól vagyok… hogy engem nem kell sajnálni… és sikerült! Szomorú voltam, de tudtam, hogy nem repkedhetnek el a gondolataim… most nem. Néha annyira hiányzott, hogy csak feküdtem az ágyban és sírtam… mindennap eszembe jutott, akkor is amikor azt mondtam, hogy jól vagyok… amióta elment sokszor adakoztam olyan központoknak, ahol rákos betegeket segítenek. Azt akartam, hogy ha anyut nem sikerült, legalább más embereket sikerüljön megmenteni…

A fiúk melletti asztalhoz ültettek le, így amíg nem kezdődött az előadás, beszélgethettem velük. Nagyon idegesek voltak, de próbálták viccelődéssel elfedni.

-          Lou, szeretlek! Adj egy csókot – mondta Harry, amikor feléjük fordultam.

-          Harry, engedj máááár…

-          Lou, de én szeretlek!

-          Komolyan a díjátadó közepén? – kérdezte Liam nevetve.

-          De én szeretem… – nézett rá Harry.

-          Jó, akkor nem szóltam…

-          Éhes vagyok… - mondta Niall.

-          És ebben az az újdonság, hogy...?

-          Csak mondtam…

Kezdetét vette a díjátadó. A díjak sorra adták át. Volt, aki könnyek között vette át és volt, aki megszólalni sem tudott, mások pedig ordítani és sikítani kezdtek, amikor végre a kezükben tarthatták a szobrocskát.

-          Na jó én félek… - mondta Zayn. – Mi van ha nem mi nyerünk?

-          Ugyan már… Ti fogtok! Én rátok szavaztam – mosolyogtam rá.

-          És a legjobb brit együttes díjat kapja…

-          … a One Direction… a One Direction… kérlek… kérlek… - mondta Liam.

-          … a One Direction..

A fiúk ordibálni és ugrálni kezdtek. Még senkit nem láttam olyan magasra ugrani, mint akkor Niallt. Megölelték egymást és gratuláltak egymásnak. Arcukon széles mosoly volt és én oda léptem hozzájuk gratulálni, ekkor Niall ugrott elém és szorosan magához ölelt, újra az a meleg és jó érzés töltött el, mint mindig, amikor a közelében voltam. Én is átöleltem és azt mondtam:

-          Gratulálok! Én mondtam, hogy ti fogtok nyerni.

-          Sikerült – mondta és a szemembe nézett, láttam egy könnycseppet a szemében, az arca nagyon közel volt ez én arcomhoz, így hirtelen gondolkodni sem tudtam és levegőt is alig kaptam.

-          Gyere Niall! – kiáltott Louis, aki már elindult a fiúkkal, hogy átvegye a díjat.

A fiúk tényleg megérdemelték ezt a díjat, az utóbbi időben szinte a semmiből jutottak idáig, azzal, hogy követték az álmaikat. Büszke voltam rájuk! Örültem neki, hogy ők nyerték a díjat. Igaz a többiek is megérdemelték volna, de én mégis ennek örültem a legjobban. Niallt néztem, aki nem tudta mit mondjon, csak annyit tudott kinyögni, hogy: „Köszönjük srácok, nélkületek nem sikerült volna!”. Boldog voltam, mert ő is az volt.

*

-          Hol fogok átöltözni? – kérdeztem Melissát, amikor az autóba ültem. Ő volt az, akit ideiglenesen felvettem Emma helyére. Teljesen más volt mint, Emma. Hosszú, szőke haja volt és zöld szemei.

-          Majd a szállodában, már ott van a ruhád és minden, ami kellhet, amíg vissza nem mész a házadba. A szobádat holnap reggel 11ig kell elhagynod.

-          Rendben. És te hol leszel addig?

-          Egy közeli szobában. – mondta. Mivel magammal akartam vinni Emmát (rá fért volna egy kis pihenés) plusz egy főre számítottak, gondoltam miért ne vigyem el Melissát, ha már Emma nem jöhet. Különben is ki ne akarna együtt bulizni a JLS-szel vagy Ed Sheerannel?

Kb. 5percnyire volt a hotel ahova mentünk, óriási volt, tele ablakokkal. Kint fotósok ezrei vártak minket és mindenki képet akart csináltatni velünk. Melissa nem olyan volt, mint Emma, aki rögtön az arcát takarta volna vagy csak sietett volna. Emma a kezemet szorította volna, ahogy húzott befelé. De Melissa nem ezt csinálta, minden kamera felé oda fordult és nem bánta, hogy fényképezik.

Belül is minden azt mutatta, hogy nem egy olcsó hely nem engedheti meg magának bárki, hogy itt szálljon meg. A szálloda mára zárva volt, a party miatt, így csak egy két ember volt ott, de ők sem vendégek voltak. A recepciós pulthoz sétáltunk:

-          Jó napot! Kaitlyn Littlewood? Igazam van?

-          Jó napot! Igen – mosolyogtam rá.

-          Nos, a szobája a 7. emeleten lesz a buli pedig a 2. és a 3. emeleten már el is kezdődött. Itt a kulcsa! Esetleg valamiben segíthetek még?

-          Nem és köszönöm.

Melissa is átvette a kulcsát, amíg én intettem egyet Bradnek, aki innen hazament és csak holnap délelőtt jön majd el értem.

*

Már javában folyt a buli, amikor megérkeztem. Egy fehér topp volt rajtam, amin a brit zászló volt és egy rövid farmer. Nem mindennapi látvány volt, ahogy a Ed Sheeran a pult mellet állt és egy lánnyal beszélgetett, vagy ahogy a JLS tagjai hírességekkel táncoltak. Harry egy lánnyal beszélgetett, aki nem volt sehonnan sem ismerős, talán ő volt az egyik rajongó, aki megnyerte a belépőt. Liam egy kanapén ült és beszélgetett valakikkel. A többi három srác pedig táncolt, néha egymással, néha pedig csak úgy oda mentek valakihez és azzal ugráltak, tomboltak vagy csinálták azt, ami éppen eszükbe jutott.

Amikor újra körül akartam nézni, hogy merre is menjek, megláttam Mattyt, aki felém tartott két pohár pezsgővel. Nem tudtam hirtelen merre menjek, a lábaim a földbe gyökereztek és a szívem hangosan dobogni kezdett.

-          Szia Kaitlyn! Hoztam neked pezsgőt – mosolygott rám.

-          Szia! Köszi… - nyúltam a pohár felé, de nem tudtam mit is mondjak, azóta nem nagyon beszéltem vele amióta azt mondta, egyszer meg fog magának szerezni. Még mindig megrémítettek a szavai, amikor visszagondoltam rá.

-          Figyelj! Sajnálom, amit mondtam… Kicsit durván fogalmaztam meg magam, nem tudom, hogy mi bajom volt én nem ezt akartam… Nem akartam, hogy mérges legyél rám… Tényleg sajnálom…

Meglepődtem… Tényleg láttam az arcán, hogy sajnálja és, hogy előröl akarja kezdeni az egészet… Ez egy igazi bocsánat kérés volt. Ittam egy kortyot a pezsgőmből majd bólintottam és azt mondtam:

-          Oké, csináljunk úgy mintha meg sem történt volna – mosolyogtam. Mély levegőt vettem és kezdtem megnyugodni.

-          Köszönöm – ölelt meg – tudod, tényleg nagyon tetszel nekem, de ha nem lehet köztünk más, legalább barátság legyen!

Lefejtettem magamról a kezeit, de még mindig nem tudtam, hogy miről is beszélhetnék vele ez után és még mindig kényelmetlenül éreztem magam a közelében, így gyorsan körbe néztem, hogy mivel is húzhatnám ki magamat a beszélgetés alól. Ekkor megpillantottam Louist, aki éppen fáradtan egy kanapára huppant.

-          Bocsi, most mennem kell. Louisnak még nem is gratuláltam…

-          Rendben, remélem, még összefutunk az este – mosolygott rám vidáman.

Ahogy sétáltam Lou felé szédülni kezdtem. A halántékomhoz szorítottam a kezem, a szédülésem nem tarthatott tovább 2 pernél, amikor a kanapéhoz értem már nem is éreztem semmit.

-          Még nem is gratuláltam – ültem le mellé és amint leültem újra szédülni kezdtem.

-          Köszi, én ezt egyszerűen nem hiszem el! Olyan boldog vagyok! Hihetetlen, hogy sikerült!! – a szája a fülig ért és a szemei csillogtak az örömtől.

-          Jól vagy? – fordult felém Lou szemöldök ráncolva.

-          Igen… Csak kicsit szédülök…

-          Részeg vagy? – kérdezte nevetve.

-          Lou, kb. fél órája értem ide és ez az első pohár pezsgőm… De már jobban vagyok!

-          Biztos? – nézett rám furcsán.

-          Igen – nevettem. – Büszke vagyok rátok! Gratulálok!

-          Köszönöm.

-          Lou, ne aggódj! Semmi bajom! – vigyorogtam, majd egy nagyot kortyoltam a poharamból – Gyere, menjünk táncolni. – felálltam, de újra szédülni kezdtem és visszaültem.

-          Oké… Te mit ittál?

-          Mondom csak ezt a pezsgőt - nevettem – ne aggódj már ennyire.

-          Add oda a poharad! – komolyan nézett rám, ahogy még sosem láttam Lout nézni.

-          Miért?

-          Csak add ide! – a kezébe nyomtam a poharat, beleszagolt, majd kortyolt belőle egyet. – Ezt ki adta neked?! – mondta minden egyes szót kihangsúlyozva.