9. rész

Szóval először is kaptam egy díjat Sárától (http://youmake-myheartrace.blogspot.com/) és az a helyzet eddig nem is tudtam, hogy van ilyen:DD de nagyon nagyon szépen köszönöm:') kb itt sikítoztam a gép előtt, nagyon aranyos vagy:))♥ és örülök, hogy tetszik a blogom:) tudom, hogy nekem is folytatnom kéne, ezt a díjas cuccot, de nem olvasok annyi bologot, hogy tudjam:/ majd nyáron elkezdek sooookat olvasni:D ezen kívül a zenés dolgot megint nem tudtam kivitelezni:/ majd még gondolkodok rajta, hogy hogyan is legyen pontosan:DD kérek szépen kommenteket! jó lenne ha lenne úgy kb 5 megjegyzés (bár nálam nincs ilyen kommentelős szabály dolog):)) danke és jó olvasást:)) xx

-          Zayn?! – kérdeztem újra, mivel még mindig nem válaszolt.

-          Ezt most nem értem? Hogy hogy mit csináltunk?

-          Mit nem értesz ezen? Mit csináltunk tegnap este a szobámban?! – mondtam szinte már kiabálva.

-          Te nem emlékszel? – kérdezte és hallottam a hangjában, hogy ezen meglepődött.

-          Zayn!!! Kérlek, válaszolj már!!

-          Csak bementünk hozzád… mert…

-          Miért?

-          Mert nem voltál jól… és… bevittünk a szobádba…

-          Zayn… ez hülyeség – mondtam kicsit halkabban.

-          Mire emlékszel?

-          Nagyon semmire… bár néhány részlet megmaradt. Azt tudom, hogy veled beszéltem… ittam a poharadból… és emlékszek valamire a szobámban… Biztos nem csináltam semmi hülyeséget??

Zayn egy hosszú pillanatig nem mondott semmit.

-          Zayn?! – mondtam újra kicsit hangosabban.

-          Nem…

Még mindig úgy éreztem, hogy nem mondd el valamit. A szívem még mindig hevesen dobogott, szinte már olyan hangosan, hogy attól féltem a telefon másik végén is meghallja. Hallani akartam, hogy a többiek is azt mondják, hülyeség, amiről beszélek… még mindig féltem.

-          Légyszi… mondd el mi történt…

-          Mondtam már, hogy semmi…

-          Oké, hagyjuk. Tudod adni Lout?

-          Hát nincs jól, de megkeresem, ha szeretnéd.

Hallottam, ahogy a vonal másik végén Zayn Louis nevét kiabálja, majd elmondja neki, hogy beszélni szeretnék vele. Nem tudtam, megnyugodni, akármit is mondott Zayn, nem hittem neki. Nem csak arra emlékeztem, hogy valaki megcsókolt… arra is emlékeztem, hogy jól esett… és ezt utáltam magamnak bevallani. Tudni akartam, hogy ki volt az! Nem tudtam, hogy mit fogok reagálni, ha kiderül, lehet nem is közülük volt valaki.

-          Igen? – hallottam Lou nyúzott hangját a telefonban

-          Szia. Hogy vagy?

-          Fáj a fejem… Te? Tegnap este nem voltál túl jól…

-          Most se, de már kicsit jobban vagyok.

-          A fiúk szerint hülyeség, de szerintem volt valami a poharadban.

-          Mondta Zayn. És szerintem igazad lehet. De Lou… kérdezni szeretnék valamit.

-          Mondd!

-          Mit csináltam tegnap este? Nem emlékszem túl sok mindenre… és azt hiszem hülyeséget csináltam.

-          Én sem emlékszem az este végére, szóval… megkérdezhetem Niallt.

-          Igaz ő még alszik. Liam és Harry 5 perce mentek el, szóval őket most nem tudom adni…

-          Oké.

Neszezést hallottam, majd ajtónyitódást.

-          Ideje felkelni Niall!! – ordította Lou. Kicsit távolabb tartottam a fülemtől a telefont.

-          A fenébe… Lou szállj már le rólam! – Niall hangja álmosan csengett a vonal túlsó oldalán – Mit akarsz?

-          Csak Kaitlynnek lenne egy kérdése…

-          Mi van?? – hallottam, ahogy Niall egy álmos nyögéssel felül az ágyban.

-          Szóval a kérdés: tudod, hogy mit csinált tegnap este? Mert ha igen… itt a telefon és mondd! Kihangosítom…

Egy újabb hosszú csend következett. Szívem még mindig a torkomban dobogott.

-          Fiúk itt vagytok még?

-          Én igen… Niall vagy nyitott szemmel alszik vagy elfelejtette pontosan hogyan is kell beszélni..

-          Miért kérdezed? – mondta Niall idegesen.

-          Mert nem emlékszik?? – mondta Lou szemrehányóan Niallnek.

-          Nem tudom…

-          Biztos? – kérdeztem ismét idegesen.

-          Aha…

-          Emlékszem, hogy nagyon sokszor voltam veletek! Azt ne mondjátok, hogy senki nem tud semmit! Tudom, hogy csináltam valami hülyeséget! Emlékszem, hogy valaki lesmárolt! Nem álmodtam!!! – kiáltottam. Lassan már én sem voltam, benne biztos, hogy nem csak egy álom volt… Mi van, ha tényleg csak álmodtam? – Sziasztok! – mondtam mérgesen és azt akartam, hogy hallják a hangomon, hogy milyen feldúlt vagyok. Nem vártam meg a választ, inkább gyorsan leraktam a telefont.

A nap hátralévő részében, Lou többször is megpróbált felhívni, aztán már a többi fiú is csörgetett… egypár SMS-t is küldtek. Minden hívást elutasítottam és SMS-eket egyből kitöröltem, bár érdekelt, hogy mit akarhatnak, de nem akartam, hogy valami olyasmit mondjak nekik, amit aztán később megbánok. Egyre többet gondoltam arra, hogy talán csak egy álom volt, de valahol belül éreztem és tudtam, hogy az lehetetlen.

*

Este keveset aludtam, és amikor felébredtem fáradtan és idegesen feküdtem az ágyamban… Próbáltam visszaemlékezni, de nem tudtam… A telefonomra néztem, ahol egy újabb üzenet volt Louistól: „Most mi van? Miért nem veszed fel a telefont?? Holnap úgyis találkozunk a forgatáson…” Igen találkozunk, de az még messzebb van… Nem tudtam mit írjak erre az üzenetre, szóval inkább nem is írtam rá semmit. Emma is hiányzott, tegnap nem hívott és úgy éreztem mintha már évek óta nem beszéltem volna vele. Amikor itt van mellettem, minden nap beszélek vele és most nem tudok… De nem akartam felhívni, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki és nem akartam, hogy megtudja, hogy valami nincs rendben. Emma egyből meghallotta volna a hangomon, hogy valami baj van…

A filmforgatás is feszülten telt. Sok részt elrontottam, de próbáltam úgy tenni mintha semmi gond nem lenne. Mély levegőt vettem és újra csináltam, amíg tökéletes nem lett minden rész. A forgatás után Melissa a kocsiban várt, amíg én összepakoltam a dolgaimat. Kopogtak az öltözöm ajtaján…

-          Gyere – kiáltottam.

-          Szia – lépett be Matty. – Minden oké?

-          Persze… - mondtam. Nem akartam róla beszélni. Elég volt már az is, hogy a fiúk tudják, hogy milyen hülyén érzem magam.

-          Nem úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Biztos jól vagy?

Zavart a kérdezősködése. Már így is elég feszült voltam és ez csak rontott a helyzeten. Nem akartam, de nem tehettem róla. Az idegesség győzött felettem és hosszú idő óta először kifakadt belőlem minden:

-          Nem… nem vagyok jól!! – mondtam kicsit hangosabban, mint ahogy akartam – Nem tudok semmit… és akárkitől kérdezem, nem mondja meg senki!! Nem… nagyon nem vagyok jól! Tudni akarom, mi történ akkor este! Tudni akarom!! Tudom, hogy volt valami, de nem tudom, hogy mi! Miért nem tud valaki valamit mondani?? Miért?!

-          Oké… te tényleg nem vagy jól…

-          Senki nem mondd semmit!! – éreztem, hogy könnyeim lassan kicsordulnak az idegesség miatt.

-          Tudok valamit segíteni? – ráncolta össze a szemöldökét aggódóan.

-          Igen!! Mondd el mi történt!! – könnyeim lefolytak az arcomon. Mindig megpróbáltam elrejteni a könnyeimet mások elöl. Nem szerettem, ha látják a fájdalmamat… gyengének és sebezetőnek éreztem magam tőle… de most nem érdekelt ki látja.

-          Ha tudnék valamit, már elmondtam volna. Gyere ide! – tárta szét a karjait. Bólintottam, mire ő odahúzott magához és a karjaiba zárt.

-          Sajnálom – suttogtam.

-          Mit?

-          Hogy idegesítelek… hogy kiabáltam… hogy most velem kell foglalkoznod…

-          Hülye vagy… nem csináltál semmit, ami miatt most bocsánatot kéne kérned! Nyugodj meg!

Olyan jó érzés volt, hogy végre valakinek kiönthettem a lelkem, hogy valaki meghallgatott és nem titkolt el előlem mindent. Végre valaki foglalkozott az érzéseimmel és nem csak nézte, ahogy szenvedek… Furcsa gondolat futott át az agyamon. Lehet, hogy igaza volt, amikor azt mondta, együtt kéne lennünk. Ránéztem és az arcát figyeltem… Tudom, hogy eddig nem volt a kettőnk közt a legjobb a kapcsolat, de most a szomorúság győzött… És most ő volt az egyetlen, aki meg tudott vigasztalni.

Letörölte arcomról a könnyeket és én most ezt éreztem helyesnek… hogy mi ketten így itt vagyunk… együtt. Már nem voltam olyan szomorú, de még mindig nem voltam jól. Közelebb hajolt hozzám és száját a számra tapasztotta…